Atyánkfia szereti a temetőket. Fél gyermekkorát egy csónakfejfás, orgonabokros meg szomorúfüzes sírkert mellett töltötte. Akkor még nem tudta, hogy a szélén, csupán kétháznyira tőlük, miért olyan elhanyagoltak azok a furcsa feliratos, dülöngő kövek – számára csak a mindennapos bandázás és focizás (a kapufát két-két márványkő jelezte) helyszíne volt a temető e félreeső, kissé hepehupás része.
Bárhol is jár atyánkfia, szeret kószálni a holtak városában, mert szinte mindenütt megérinti valami különleges érzés, sétáljon a házsongárdi csöndben, a sokemeletnyi prágai zsidó temetőben, vagy mindenéves zarándoklata helyszínén, a csekei csónakfejfás sírkertben.
Talán ekkoriban elhunyt szerettei miatt, különösen a késő őszi, kora téli temetőket kedveli. Sajátos fénye, színe, illata, íze van ilyenkor a cinteremnek! Legutóbb (annak is már majd’ tíz éve!) Szabó Magda búcsúztatásakor kerítette hatalmába, szinte katartikusan, egy különleges élmény: éppen pilinkézni kezdett a hó, óalmáriumok illatát, meg télire eltett birsalmák ízét érezte, amikor a lelkész ámenjére – túlparti válaszként – váratlanul rázendített egy varjúraj.
Csupán az ősz egy napját, a hivatalos halottünnepet nem kedveli atyánkfia. Zavarja a modernkori, barbár tülekedés, az elüzletiesedett halottkultusz, újgazdagék sírkerti versengése, a rőfnyi mécsesek. Sajnálja, hogy a halottak napja mára sajátos, újmódi piknikké vált: rég nem látott családtagok borulnak össze, tartanak élménybeszámolót az elmúlt év történéseiből, itt-ott vaku villan, bemutatják az unokát meg az új vőt vagy a leendő arát. Közben némi enni-innivaló is előkerül a szatyorból, hiszen „messziről jöttünk, megéheztünk, fogyasszatok ti is, szívesen adjuk”.
Ha teheti, ilyenkor csak késő este megy ki szeretteihez, mikor a mécscsillagok már szinte összeérnek égi tükreikkel, s csupán az éji madár suhanása hallszik, és ekkor, kissé fázósan összehúzódva, a meredező csillagok alatt végre csöndben elbeszélget velük.
