Fél évszázad igen nagy idő, s én pontosan ötvenkét éve ismerem/ismertem Cserőháti Kovács Istvánt. 1964-től ’68-ig együtt koptattuk a Debreceni Református Kollégium lépcsőit, a gimnáziumban pedig olyan tanáraink voltak, akik még személyesen ismerték Tóth Árpádot, Oláh Gábort, Szabó Lőrincet, s volt olyan is, ki még a Dóczi Gimnáziumban tanította Szabó Magdát. Meghatározó, életre szóló élmény volt számunkra az ott töltött négy esztendő.
A fejlődéslélektan tudósai azt mondják, hogy a felnőtté válás folyamatának három nagyon fontos, mondhatni meghatározó szakasza van: a kisgyermekkor, amikor az emberpalánta én-tudata kialakul (úgy a 3-5 év környékén), a másik a pubertás kora, hol is az egyén öntudatra ébred meg lázad, a harmadik pedig az ifjúkor, az önazonosság keresésének időszaka (az identitás kereséséé, ahogyan azt divatos szóval ma mondják).
Az első korszak helyszíne a szülőföld. Cserőháti Kovács István itt, Poroszlón született, 1950-ben. A szülői ház fészek-melegére mindig szívesen emlékezett vissza. Az ötvenes évek elején, a meglehetősen szerény körülmények között élő szülők fiaiknak, ha anyagiakban nem is, de lelkiekben és szellemiekben mindent igyekeztek megadni. A pataki népfőiskola tanfolyamain nevelkedett, a népi írók útmutatásait követő, egykor a falusi cserkészetet szervező, a Tisza-vidék népéletét feltérképező apa és az irodalmat, művészeteket kedvelő anya a „csak tiszta forrásból!”szellemében nevelte gyermekeit. Varrottasokkal, hímzésekkel, keresztszemesekkel tették otthonossá a családi fészket, igényesen válogatott házi-könyvtáruk meg repítette a szellemet. S nem utolsó sorban az idelátogató okos felnőttek, a népi mozgalom személyiségei, közülük a legtöbbször emlegetett Vass Lajos hatására is alakult, formálódott a gyermek Kovács István személyisége. A képzőművészet világa felé meg egy, a Baranyi doktor úr lakásán megcsodált kép indította el. Szüleivel gyakran jártak náluk vendégségben, s a kisfiú ott látta először Van Gogh napraforgó-csendéletét.
A gyermekkor, a poroszlói falusi létforma fejlesztette ki benne később azt az ösztönt, mely a realista művészeti irány felé vezérelte. Mint egyik önvallomásában írta: „A természettel való kapcsolat, a természet óvodás kortól való megfigyelése, a földműves munka- és életritmusának, fel nem cserélhető pontos rendjének… a megfigyelése odaragasztott a realitáshoz.”
Kányádi Sándor mondta nemrégiben magáról Debrecenben, a Református Kollégiumban: Velem hétéves koromig már minden lényeges dolog megtörtént! Ez az állítás Cserőháti Kovács Istvánra is igaz.
Másik meghatározó élménye, amint az imént már említettem volt, debreceni diákévei. A Református Kollégiumban tovább nyílt a világ, szélesebbre is meg más irányokba is. Mi, társai már eleitől fogva tudtuk, hogy Jean – mert ezt a franciás művésznév ragadt rá – festőnek készül. Noha egyidősek voltunk, olyan felnőttesebbnek, komolyabb gondolkodásúnak tűnt számunkra, s tiszteltük is ezért. De igazából, lelke mélyén bohém volt, aki szinte habzsolta az előttünk kinyílt, kitágult világot.
Kokettált a testvérmúzsákkal is, gyakran szavalt, irodalmi pályázatokat írt a kollégium demokratikus hagyományairól; Félegyházi László festészetéről meg Sarkadi Imre drámaírói munkásságáról értekezett, klubműsorokat szerkesztett és szervezett…
Eleinte – amolyan fáklyalángként – a lelkészi pályára készült. Nagy hatással voltak rá dr. Varga Zsigmond professzor úr szombat esti prédikációi az oratóriumban, és lenyűgözte vallástanára, Rózsai Tivadar is.
A képzőművészet vonzása azonban erősebbnek bizonyult! E téren is Debrecenben érték az első komolyabb hatások. Áldott emlékű Pősze Lajos igazgató úr engedélyével már elsős korától látogathatta a Medgyessy kört, melynek vezetői Bíró Lajos és Félegyházi László festőművészek voltak. E képzőművészeti kör akkoriban az ország egyik legjobb műhelye volt, s később is neves festők, grafikusok sorát indította el a pályán. Önéletrajzában így emlékezett mestereire: „Bíró a puritanizmusával, éles logikájával, művészet-etikai következetességével, kemény, néha kíméletlennek tűnő kritikájával, Félegyházi Laci bácsi pedig szubjektív ösztönösségével, impresszív és expresszív erejével hatott rám. Viharos, extatikus festészet volt az övé, pillanatok alatt ragadta meg a leglényegesebb képi elemeket, szinte illata volt színeinek. Annyira hatott rám, hogy a kezeimben még most is érzem villámgyors mozdulatait, a képi „varázslás” felemelő élményét.”
Érettségi után a Budapesti Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett. Nem nyert felvételt, de e kudarc meg is erősítette, s arra ösztönözte, hogy a továbbiakban saját művészi utat járjon. A XX. századi magyar festők értékeit tulajdonképpen egy szempillantás alatt sajátította el, és próbálta ki azokat rögtön, anélkül, hogy valamelyikük mellett megmaradt volna, mert úgy érezte, ez mind csak egy nyom, melyen maga felé kell mennie…
1968 őszén a fővárosba került, nyomdásztanulónak. Klubot szervezett társainak, Xantus Gyula és Szlávik Lajos művészkörébe járt rajzolni-festeni, TIT szabadegyetemeken képezte magát. Katona korában irodalmi színpadot szervezett, Csokonai-műsort rendezett, rádiópályázatot nyert, társainak képzőművészeti szakkört szervezett. A mundért letéve Karcagon ifjúsági klubot vezetett, összefogva a helyi festőket tavaszi-őszi tárlatokat rendezett, s 1976-ban megszervezte az első berekfürdői művésztelepet.
Munka mellett tanult, képezte magát, 1977-ben szerzett népművelő-könyvtár szakos diplomát a Debreceni Tanítóképző Főiskolán.
Hasonlóképpen élt és cselekedett később a zánkai, a pilisvörösvári művelődési házak igazgatójaként, a Fővárosi Építőipari- és Szolgáltató Vállalat népművelőjeként, végül nevelőtanárként az érdi lakásotthonban majd a fővárosi Esze Tamás Gyermekotthonban. Mindenütt szakkört szervezett tanítványainak (meg gyermek képzőművészeti táborokat az ország különböző részein), mert saját élettapasztalatait leszűrve jól tudta, hogy mennyire fontos a gyermekek művészeti nevelése.
Immár nyugdíjban, hűséges párjával, Tünde asszonnyal ért végre révbe, Budapesten.
Ennek a Homo Fabernek, vagyis cselekvő embernek, Cserőháti Kovács Istvánnak 1967-től számolva 29 egyéni kiállítása volt. A kollektív tárlatokkal együtt 63. alkalommal láthatta képeit ez idáig a közönség.
Alkotásait sok műítész, szakmabéli, szépíró és esztéta méltatta már. Abban szinte valamennyien megegyeznek, hogy képei három műfajcsoportba sorolhatók. Tájképeinek máig kiapadhatatlan forrása elsősorban a szülőföld, Poroszló, a Tisza-tó meg a névadó Cserőhát – újabban pedig a pannontáj: Pilisvörösvár, Vál, Tabajd és környéke. Az ember nélküli csend, a süllyedő Atlantisz képei ezek. És jó megpihentetni szemünket, megnyugtatni lelkünket kifejezetten kolorista csendéletein is. Portréival szívesen örökítette meg azokat az egyszerű, megtört, idős falusi embereket, kiket már szinte elnyűtt az élet. „Ez a képíró magyar – írta róla Csurka István – idetartozónak véli magát ebbe a komorságba, a házsorok és a parasztok komorságába, és ez az idetartozás adja a kezébe az ecsetet.” De szívesen örökítette meg a hozzá közelállókat is, az édesapját például, egykori tanárait, vagy a magyar szellemi élet nagyjait – írókat, költőket, művészeket.
