Erre az üdvözlésre emberemlékezet óta „fogadj’ Isten!” a válasz. Jól megtanultam mindezt már kisgyermekkoromban, Szatmárban. De korán felfigyeltem a szinte színtiszta református környezetben velünk élő katolikus testvérek érdekes köszöntésváltására is: a „dicsértessék a Jézus Krisztus!”-ra mindig a „mindörökké” válaszolt. Tetszett az is, mikor véletlenül asztal mellett találva rokonaimat, ismerőseimet, „jó étvágyat!” kivánásomra „részed legyen benne!” – invitálással ültettek maguk mellé.
Manapság is előfordul fentiekhez hasonló üdvözlő-fogadó formula: pl.: Szép napot!– Viszont kívánom!, vagy : Jó egészséget! – Magának is! Legutóbb meg a „tiszteletem – jó napot kívánok!” formula (vagy a fordítottja) nyerte el tetszésemet. De nagyon kedvelem az egyre gyakrabban hallható „kezét csókolom – üdvözlöm” változatot is.
Erdélyben járva rendszerint így köszönünk egymásnak, maradékországi és helybéli atyafiak: Áldás, békesség! – Békesség Istentől. Partiumi barátaim említették legutóbb, hogy – egy egyházkerületi presbiteri gyűlésen – komolyan felmerült üdvözlésük „bővítése”, imigyen: Áldás, békesség Istentől! Nagyon kérem, ne tegyék! Mert milyen választ is lehetne erre adni? Ugyanazt, visszhangként?
Mindezekre azért hívom fel a figyelmet, mert újabb keletű szokásként az istentiszteletek kezdetén lelkészeink gyakran szólítják fel a híveket, hogy köszöntsék egymást kézfogással. Ilyenkor hangzik el kölcsönösen az „áldás, békesség”-kívánás. A templomajtóban vagy a kapunál hasonlóképp zajlik mindez, a lelkész és a hívek búcsúzásakor… Üdvözlésre ugyanazon üdvözlő formulával válaszolni? Ez meglehetősen idegen és szokatlan nálunk, magyaroknál!
Ismét eszembe jut gyermekkorom, mikor még az „áldás, békesség!”-re „Istené a dicsőség!” volt rendszerint a válasz – a lelkész vagy a kurátor szájából mindenkor. Úgy gondolom, ez kifejezőbb és sokatmondóbb, mint az iménti visszhangszerű köszöntgetés
