Történelmünk útjain
Húsz éve jártam először a Bodrogköz határ menti részein, s már akkor elbűvölt a táj szépsége, különleges hangulata. Megcsodáltam Karcsa Árpád-kori templomát meg Pácin reneszánsz várkastélyát, de a rövidre szabott idő – csak pár órára ruccantunk át Patakról – akkor nem tette lehetővé a tüzetesebb vizitációt. Most dr. Kovách Antalnak, a karosi hagyományőrzők (ősi életmóddal és íjászattal foglalkozók) vezetőjének hívására jöttünk megnézni a híres karosi honfoglalás kori kegyeleti emlékhelyet, meg „ami még adódik”, s két napba belefér. Tóni, mert mindenki csak így hívja doktor urat a határ mindkét oldalán, orvosi hívatását adta fel, hogy szenvedélyével foglalkozhasson. Az emlékhely megtekintése után már fordítja is öreg kocsiját a trianoni határnak.
A Felsőberecki csatorna hídján megyünk át Szlovákiába, éppen ott, ahol 1938-ban, a Felvidék visszatértekor, az I. bécsi döntés alapján a honvédség alakulatai. Sehol egy katona vagy egy őrbódé, úgy kelünk át az 1920-ban hajózhatóvá nyilvánított csatornán, mint egy kis kanálison, valahol Szabolcsban. Árpád hont (vissza)szerző népe hosszan időzött itt egykoron, a Tisza, a Bodrog és a Latorca által jól védett dús füvű, bő vizű tájon. Nemrég feltárt temetők 9. század végi, 10. század eleji sírjai – köztük vezéri sírok is! – árulkodnak arról, hogy itt lehetett Árpádék első kormányzati központja is. Két egykori vármegyénk csonka részein járunk. Zemplén nagyobbik hányadát Csehszlovákiának ítélték Trianonban, Ung még rosszabbul járt a 20. századi ide-oda „rajzolgatásban”, egyik része jelenleg Ukrajnához, másik meg Szlovákiához tartozik. Jelképnek is tekinthető két félbeszelt itteni település, Sátoraljaújhely és Szelmenc: az előbbin hazánkkal, utóbbin meg Ukrajnával osztozik az új gazda.
Először Borsit, II. Rákóczi Ferenc szülőhelyét keressük fel. A várkastélyban éppen egy népes nagyváradi diákcsoport hallgatja áhítattal Pista bácsit, a villanyszerelőből lett idegenvezetőt, aki lenyűgöző tárgyismerettel meg vérbő humorral tart rendhagyó honismereti órát, majd minket „korrepetál” egyetemes- és magyar történelemből, vizsgáztat magyarságismeretből. Fel kell kötnünk ám azt a bizonyos fehérneműt! Sajnálattal említi fel poharazás közben, hogy Borsiban, ezen ősi magyar településen már nincs magyar nyelvű iskola, s nem tudja, mi lesz így az itteni gyerekekből…
Borsi után, letérve a turisták hagyományos útvonaláról, keletre fordulunk, Zemplénbe, a vármegye névadó településére tartunk. Ott is Tóni barátai adnak kézről-kézre bennünket. Először a régi, még Mátyás-kori megyeházát nézzük meg. Éppen renoválják az eredetileg háromszintes, téglalap alaprajzú, masszív épületet. A felső szintet – talán az időtálló új tetőszerkezet miatt – visszabontották, így jelenleg már csak kétszintes az eredetileg is kicsinyke megyeháza. Azon tűnődünk, hogy – ismerve a rebellis felvidéki kisnemeseket – vajon milyen lehetett itt régen egy izzó hangulatú megyegyűlés? Fent, a település feletti földvárban még jól láthatók a megerősített sáncok. Innen két templom is vigyázza a tájat, az egyiket Bethlen Gábor idejében nagyobbították, alattuk cinterem, zömében magyar sírokkal – köztük örömmel fedezünk fel néhány „gombos” fejfát is, melyek egykor általánosak voltak a magyarság szállásterületein. A szemközti dombon nemrégiben honfoglalás kori vezéri sírt tártak fel a szlovák régészek, néhány sírmelléklet látható is a megyeházán, de nem folytatták az ásatásokat…
Első napi utunk félkaréjának végén még felmászunk a nagykövesdi várba. Roppant falai arról tanúskodnak, hogy rendkívül fontos volt e terület birtoklása s védelme urainknak. „Maradékországba” Pácinnál térünk vissza. A közelmúltban itt volt a hivatalos határátkelő, melynek épületei, bedeszkázott ablakaikkal, most elhanyagoltan várják sorsuk jobbra fordulását.
Karosi támaszpontunkról másnap már messzebbre merészkedünk, a Latorcán túlra, egészen az ukrán határig. Van időnk beszélgetni, hiszen végcélunk a mintegy 70 km-re lévő Dobóruszka. Tóni úgy ismeri e részt is, mint a tenyerét. Micsoda gazdag táj volt ez egykoron, mondja, dús legelők, vizenyős rétek mindenütt, nem véletlenül kedvelték hát eleink. De mióta Vásárhelyiék mintegy 6 méterrel mélyítették a Tisza medrét, lehúzódott az éltető víz mindenünnen. Éppen elérjük Lelesz határát, ahol bizonyítékát látjuk a mondottaknak. Megállunk a Tice-patak kiszáradt medrénél, s egy Árpád-kori (!) kőhídon időzve idézzük fel a múltat, mikor még sószállító sajkák is jártak errefelé, Máramarosból hozva a kincset érő rakományt. Lelesz talán a vidék legfontosabb települése volt a magyar középkorban, hiteles hely, apátságát 1180-ban alapította a váci püspök. 1188-ban kolostorában, a „fehér barátok” kápolnájában imádkozott halicsi hadjárata előtt III. Béla, kinek uralkodása alatt a magyar királyság európai nagyhatalommá fejlődött. E gótikus kápolnában időzve ismét megérint bennünket a történelem. 1567-ig, míg hiteles hely volt, minden királyunk megfordult itt – jegyzi meg vezetőnk, Kázsmér Gyula, helybéli jogász, kinek segítségével ismerkedünk a premontrei kolostor történetével s titkaival. A Bánk bánból jól ismert királynégyilkosság után 1213-ban itt helyezték el a halott Gertrudisz jobb kezét, mellyel gyilkosai ellen védekezett. A II. András által kibocsájtott leleszi alapítólevél is fontos nyelvemlékünk! A ma látható épület a 14-15. században épült az előző kolostor helyén, a 16. sz. első felében erődítéssel látták el, majd a 18. században barokk stílusban átépítették. Rendkívül gazdagok voltak a premontreiek, hiszen az egykori templomos lovagok kincseit ők kapták meg! Az oral history szerint a kolostor alatt hatemeletnyi pincerendszer van, melyből eddig csak a legfelső szintet tárták fel… Pár kilométerre északra ismét megállunk, gyönyörködni, mert visszanézve most tárul csak elénk teljes pompájában a leleszi kolostor.
Már az északi nyelvhatáron járunk. Az utolsó magyar település errefelé Dobóruszka. Ide igyekeztünk, tisztelegni, Dobó István sírjához.
Megrendülten állunk a vörösmárvány szarkofágnál.
2012.
