Balmazújváros határában, Vókonya pusztán, az országosan ismert biogazda, Rózsa Péter birtokán több százan gyűltek egybe augusztus 29-én, vasárnap, hogy templomot avassanak, amolyan pusztaszentélyt, ősi kultúránkat idézőt. Makoldi Sándor festőművész, néprajzkutató tervei alapján és irányításával, száznál is több ember áldozatos munkájával, mintegy öt év alatt épült fel a „fénytemplom”- ahogyan dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke nevezte a szépséges szent hajlékot.
Már az avatás időpontja is jelképerejű! Augusztus 29-e Keresztelő Szent János feje vételének napja. E naphoz a magyar történelemben szinte kivétel nélkül csak gyászos események fűződnek: 1521 Nándorfehérvár eleste, 1526 Mohács, majd 1541-ben Buda eleste. Szomorú, későbbi ráadásként ezen a napon utasította 1849-ben Ferenc József is Haynaut a kíméletlen megtorlásra, hogy csak legszomorúbb nemzeti gyász-napjainkat említsük. Ökumenikus gondolkodásunk, kultúránk talán legszebb új ezredbéli alkotását – lelkészek és plébánosok karéjában – Fekete Károly református és Bosák Nándor római katolikus püspök áldotta meg.
Délben „magyarok asztala” teríttetett. A hagyományos helyi étkek mellé a Kárpát-haza neves borászai vonultatták fel nedűiket. A kulináris élvezetekhez idővel szellemi javak is társultak, (történelmi, művelődéstörténeti előadások), majd megemlékeztek a Hortobágyra elhurcoltakról, délután pedig Pap Gábor művészettörténész és Makoldi Sándor ismertette-értelmezte a kápolna jelképrendszerét. A nap záróakkordja az elsősorban természetesen magát az új templomot ünneplő ünnepeltek (Makoldi Sándor festőművész, Galánfi András fafaragó, Győri László szobrászművész, Buglyó Péter kádár, Kovács Zoltán szarufaragó, Végvári József nyelvész, Pap Gábor művészettörténész, Molnár V. József magyarságkutató), vagyis a 70-75-80 és 85 évesek felköszöntése volt.
E pusztaszentélyt az alkotó eredetileg sárból és nádból, a Felső-Tiszavidék paticsfalú istenházainak mintájára álmodta meg, de Rózsa Péter „gazduram” kérésére végül időtálló anyagokból készítették el, „hogy legalább ötszáz évig álljon”, hirdetve Isten s a magyarság szenvedéseken, megpróbáltatásokon diadalmaskodó, mert időről-időre hittel, tudással, művészettel megerősített életerejét. „Mert ő megsebez, de be is kötöz.” – olvashatjuk Jób könyvében. Ez a szikrázó nyárvégi nap, s ez a Vókonya pusztán ékeskedő templom bizonyítja ezeknek a szavaknak az igazságtartalmát, a vigaszt és gyógyulást kínáló prófécia beteljesedését, méghozzá a jelenkori magyar történelem és világtörténelem egy nehéz időszakában, a huszonegyedik századi népvándorlás lélektani és gyakorlati megpróbáltatásainak közepén.
