Komolyan készült a lelkészi pályára Kovács István, amolyan „fáklyalángként”, a Debreceni Református Kollégiumban. Nagy hatással voltak rá dr. Varga Zsigmond professzor úr szombat esti prédikációi az oratóriumban, és lenyűgözte vallástanára, Rózsa Tivadar is.
„Aki a teológiára jelentkezett, a gimnázium reggeli áhítatán prédikálhatott. Így álltam ki negyedikes koromban én is egy reggel, háromnegyed nyolckor. Textusként Pál apostoltól választottam igét: Legyetek okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok! A tudományt meg a hitet akartam összebékíteni, mert ez a kérdés gyötört akkoriban. Túlságosan elkalandoztam a tudományos megismerés és a művészi, de leginkább a pszichológiai megismerés felé. Nem is kaptam dicséretet tanáraimtól, amit titokban reméltem, a diákság meg negyedét sem értette meg annak, amit prédikáltam – ezért aztán lemondtam a teológiáról a művészet javára. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy akkoriban már éreztem, az orrmandulám miatt nem a legjobb az orgánumom.”
Cserőháti Kovács Istvánt a festészet terén is Debrecenben érték az első komoly hatások. Pősze Lajos igazgató úr engedélyével már elsős korától látogathatta az akkoriban országos hírű Medgyessy kört, melynek vezetői Bíró Lajos és Félegyházi László festőművészek voltak. Bíró a puritanizmusával, éles logikájával, művészetetikai következetességével, kemény, néha kíméletlennek tűnő kritikájával, Félegyházi pedig szubjektív ösztönösségével és expresszív erejével hatott rá.
Mivel érettségi után nem nyert felvételt a képzőművészeti főiskolára nagyon elkeseredett, de a kudarc meg is erősítette, s arra ösztönözte, hogy saját művészi utat járjon. 1968-ban a fővárosba került nyomdásztanulónak. Klubot szervezett társainak, Xantus Gyula és Szlávik Lajos művészeti körébe járt rajzolni-festeni. Munka mellett tanult, képezte magát, s 1977-ben népművelő-könyvtáros diplomát szerzett a Debreceni Tanítóképző Intézetben. Ahol csak dolgozott (klubvezetőként, művelődési házak igazgatójaként, népművelőként vagy nevelőtanárként) képzőművészeti köröket szervezett, meg gyermek művészeti táborokat az ország különböző részein. Huszonhat egyéni és harminchat kollektív tárlattal a háta mögött, no meg pedagógiai tapasztalatait leszűrve jól tudja, hogy mennyire fontos a gyermekek művészeti nevelése, s különösen ma, elgépiesített világunkban.
Immár nyugdíjban, párjával, Tünde asszonnyal végre révbe érve Budapesten, a kelenföldi Ildikó téri gyülekezetbe járnak. Amikor 2011-ben először meglátta Molnár Sándort, a frissen beiktatott lelkészt, mint mondja, „az a furcsa érzés fogott el, mintha fiatalkori önmagamat pillantottam volna meg. Az arcán ugyanolyan sötét szakáll és bajusz volt, mint húszévesen nekem is, s ugyanolyan gyors, határozott léptekkel, erősen elgondolkodó arccal sietett dolgára, mint ahogyan én, annak idején. Az első istentiszteletek egyikén prédikációja alatt összenéztünk Tündével, s mindketten arra gondoltunk: Ez igen, így kell prédikálni egy fiatal lelkipásztornak! Ha a művészet nimfái nem csábítottak volna el és a teológiát választom, ugyanígy prédikálnék én is, mint ez a fiatalember.”
Eddigi alkotásait sok műítész, szakmabéli, szépíró vagy esztéta méltatta már. Abban szinte valamennyien megegyeznek, hogy képei három műfajcsoportba sorolhatók. Portréival általában a hozzá közelállókat örökíti meg szívesen, az édesapját például vagy a magyar szellemi éle nagyjait – írókat, költőket, művészeket. Egyszerűségükben is nagyszerűen ábrázolja azokat a megtört, idős falusi embereket, akiket már szinte elnyűtt az élet. „Ez a képíró magyar – írta róla Csurka István – idetartozónak véli magát ebbe a komorságba, a házsorok és a parasztok komorságába, és ez az idetartozás adja a kezébe az ecsetet.” De jó megpihentetni szemünket, megnyugtatni lelkünket a kifejezetten kolorista csendéletein is. Szülőföldje Poroszló, a Tisza-tó meg a névadó Cserőhát ma is kiapadhatatlan forrása tájképeinek – újabban pedig a pannontáj, Pilisvörösvár, Vál, Tabajd és környéke. Az ember nélküli csend, a süllyedő Atlantisz képei ezek. De még vannak ilyen tájak, még vannak ilyen kertek, még vannak ilyen dombok és még vannak templomtornyok is. Ez utóbbiakat különös szeretettel örökíti meg.
