Derűs-borús októberem
Az év vége „emberes” hónapjai között szinte észrevétlenül búvik meg október, amit a régi magyar kalendárium Magvető, a keresztény pedig Mindszent havaként tart számon. Bármily furcsa, különleges kettőssége miatt kedvelem e hónapot. A vénasszonyok nyarát ekkor váltja fel a ködös, a vége felé már-már télies idő. Kellemes nyárutói napozás után szinte váratlanul fordul hidegre, s ilyenkor, reggelente felfér már egy jó meleg pulóver is… Ez a hónap az idősek hónapja, nyitó napja pedig egyenesen világnapja. Mivel túl vagyok a hetvenen, s az én őszöm is már lassan-lassan elmúlik, tán érdemes szemlét tartanom októbereim felett.
Olyanok, mint az időjárás: hol derűs, hol meg borús emlékek melengetik vagy dideregtetik a lelkemet.
Édesapám és kishúgom e hónapban született, s ekkor van első unokám névnapja is. Nemrégiben éppen a reformáció emlékhónapjában kaptam meg a Protestáns Újságírók Szövetségének Ráth Mátyás életműdíját. 23-án tört ki a forradalom, melyet kisiskolásként már átélhettem. Éppen a hó utolsó napjára esik az európai történelem egyik legjelentősebb eseménye, mikoris Luther Márton, Ágoston-rendi szerzetes kitűzte 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. A reformáció tanai aztán szűk négy és fél évszázad múltán az én életemet, neveltetésemet, műveltségemet, világnézetemet is teljes mértében áthatották. S hogy a kulináris élmények se maradjanak ki: tokaji szőlész-borász barátaim mindig e hó végén, a hagyomány szerint általában 28-án kezdik el a szüretet. Másutt ilyenkor már forr a bor…
De ugyanezen hónapra esik a borúk sora is! Életének 86. évében ekkor hunyt el édesapám. Nagytiszteletű úr így kezdte búcsúztatóját: Hát elment a falu jegyzője – s ebbe a mondatba minden lényeges belefoglaltatott. Éppen húsz éve, október elején szereztem egy nagyon csúnya vírusfertőzést, melyet mind a mai napig nem tudnak orvosolni. Egyedül a parajdi sóbánya levegője segít rajtam, de a koronavírus miatt már jó ideje oda sem mehetek ki. Az aradi vértanúkról minden évben megemlékezek, s ha tehetem el is zarándokolok a történelmi helyszínre. Legutóbb döbbenten láttam, hogy a főbíró egykori háza mellett (oda rendelte ugyanis kihallgatásra Haynau a későbbi vértanúkat) ma az aradi temetkezési vállalat működik – morbid humoraként a történelemnek! Az ’56-os forradalom 50. évfordulóján az egész országot megrázó brutális rendőrségi fellépés volt Pesten (vízágyúzás, kardlapozás, szemkilövések), melynek értelmi szerzőit, parancskiadóit mind a mai napig nem vonták felelősségre! Mindenszentek előestéjén, 31-én kezdődik temetőinkben a halottak napi megemlékezés, de csak ritkán megyek ki ilyenkor, mert zavar a modernkori tülekedés, a méretes mécsesek, meg újgazdagék versengése. S ha már halottakról van szó, kedves költőm, Radnóti Miklós éppen október 31-én írta legutolsó versét a 4. Razglednicát: „Mellézuhantam, átfordult a teste / s feszes volt már, mint húr, ha pattan. / Tarkólövés. – Így végzed hát te is, – / súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan. / Halált virágzik most a türelem. – / Der springt noch auf, – hangzott fölöttem. / Sárral kevert vér száradt fülemen.”
Odakünn éppen esik, még bent is fázósan húzom össze magamon a kabátot. Október 12-e van.
