„Jól szólni dísz…”

Boldogabb időkben a magyar iskolákban mindenütt tanították a beszédet, mivel alaptantárgy volt. Bő évszázada még az alapműveltség tartozékának számított az élő szóval bánni tudás, de nagy-és dédszüleink elemi iskolai bizonyítványaiban lapozgatva is rábukkanhatunk egy beszéd- és értelemgyakorlatok című tantárgyra.  Aztán úgy hét évtizede kezdett kikopni a tanrendből, s mára már nyoma sincs közoktatásunkban. Intézményes keretek között csupán néhány egyetemi fakultáson foglalkoznak még beszédtanítással: a színművészeti egyetem színész fő-tanszakán meg egyes hittudományi egyetemeken (ott sem mindenütt!), a retorika keretében.

Pontosan negyvennyolc éve tanítok beszédtechnikát. Művelődéstörténeti, esztétikai, magyarságismereti kurzusaim mellett eleinte csak kedvtelésből foglalkoztam színjátszókkal, versmondókkal, később azonban főtárgyammá lett a Kölcsey-főiskolán, Debrecenben. Immár nyugdíjasként, nyolcadik éve vagyok az MTVA beszédtanára. Tanult mesterségem is, hiszen még a ’70-es években a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházelmélet szakán, posztgraduális képzésben Fischer Sándortól, a későbbiekben pedig Montágh Imrétől és Wacha Imrétől sajátíthattam el a mesterség alapjait.

Tapasztalataim, különösen az utóbbi két-három évtizedben, eléggé lehangolóak. Közszereplőink, közöttük lelkészeink beszéde gyakran érthetetlen: hadarnak vagy motyognak, magyartalanul intonálnak, helytelenül hangsúlyoznak, ritmushibásan, azaz pattogva vagy leppegve beszélnek, nem ismerik a tempó- és ritmusváltás vagy a szünettartás szabályait sem – hogy csak a legfontosabbakat említsem.

November 13-án, a magyar nyelv napján és áprilisban, a magyar nyelv hetében is szinte mindig csak nyelvhelyességről, nyelvi hibákról nyelvészkednek a nyelvészek, de alig esik szó magáról a beszédről. Igaz, rendkívül fontos, amit mondunk, de legalább olyan fontos, ahogyan mondjuk azt, amit mondunk. A „tavaszi” vírusjárvány idején, az online istentiszteletek közvetítése során derült ki igazán, hogy lelkészeink jelentős hányada nincs tisztában a magyar beszéd alapvető technikai követelményeivel. Többek kérésére állítottam össze a legfontosabb tudnivalók listáját, mely egyfajta zsinórmértékül szolgálhat minden megszólalónak. Némileg átdolgozva és példákkal kibővítve teszem most közzé, hogy – intézményes oktatás híján – a nagyobb nyilvánosság is megismerkedhessen a helyes magyar beszéd elemi követelményeivel.

Beszédünk alapegysége a szólam! A szószerkezetet és csatolmányait (névelő, névmás, kérdőszó, névutó stb.) kötésesen mondjuk, mintha egybe lennének írva. Leginkább érvényes ez a kötőszavakra, melyek előtt – helytelenül – gyakran tartanak indokolatlan tagolószünetet a beszélők. Különösen fontos mindezek betartása az igeolvasáskor (ráadásul a túltagolt beszéd zsinórhangsúlyozással is társul). A „Pál apostol tanítása szerint” szószerkezetet helyesen így mondjuk: Pálapostoltanításaszerint!

Tőhangsúllyal beszélünk, azaz a szólamokat elől nyomatékoljuk: Pál apostol tanítása szerint – nem pedig Pál apostol tanítása szerint. Lehet a második v. harmadik szótagon is a nyomaték, de mindig a szólam első felében van pl.: Ha nem így beszélünk, akkor magyartalanul beszélünk!

Az előbbiek miatt a szólamok döntően ereszkedő vagy előleső hanglejtésűek. Fent kezdődnek s alácsobognak, mint a Szalajka-völgyi fátyolvízesés. Ha expresszív a közlés, akkor esnek vagy zuhannak (felkiáltó és felszólító mondatok esetében pl.). A kérdőmondatok is lejtenek – egy kivételével: az eldöntendő kérdőmondat –e kérdőhang nélküli változatának utolsó szólamát hátul eső dallamvezetéssel intonáljuk (az utolsóelőtti szótagig emelkedik, majd esik): Voltál már a Nagytemplomban? Kérdőhanggal viszont lejt: Voltál-e már a Nagytemplomban?

Vesszőejtésnél nem kapjuk fel a dallamvéget, Kodály szóhasználatával élve „nem kunkorítunk”, nem nyomatékoljuk az utolsó szótagot, mint pl. itt: tegnap délelőtt, mikor templomba készültem, elhatároztam, hogy…

A magyar mondatok majd’ mindegyike pontejtéssel zárul, vagyis a vége lehajlik! Ritka kivételek: amikor az eldöntendő kérdőmondat már csak két szótagból áll, akkor fent marad a vége (pl. Tudod?, Voltál?), vagy pedig az un. nyitott mondatos kérdezésnél (pl. És estefelé…?).

Magánhangzóinkat teljes értékűen ejtjük: a rövidet röviden, a hosszút hosszan! Gyakori hiba a rövidítés, pl: Tegnap korházban voltam (,kórházban’ helyett). Találkoztam egy neves iróval (tejtermékkel – személy helyett?). A gyakori rövidítés ritmushibát is eredményez: pattogó lesz a beszéd! Mássalhangzóinkat zöngésség szerint ejtjük teljes értékűen: a zöngést zöngésen, a zöngétlent zöngétlenül. Gyakori hiba a zöngétlenítés, pl. valaki zár helyett ,szárat’ kér a boltban, vagy zűr helyett ,szűrben’ van.

A szótagok helyes ejtése: a rövidet röviden, a hosszút pedig kétszer olyan hosszan hangoztatjuk, mint a rövidet. Aki minden szótagot röviden ejt, az pattogva beszél, pl.: Elötünk vanak, akik idöben jötek.  Ennek ellenkezője a leppegés, mikor is a beszélő minden szótagot hosszan ejt, tekintet nélkül arra, hogy az rövid vagy hosszú. Az ilyen beszélő ráadásul minden szótagot nyomatékol is. Idézet egy néhai országgyűlési képviselő hozzászólásból: „Tisz-telt Ház! Én itt most meg-mon-dom ö-nök-nek, hogy pa-tak-vér fog foly-ni…”. Fontos: a szótag akkor is hosszan ejtendő, ha rövid ugyan a magánhangzója, ám a szólamban egynél több mássalhangzó követi. De hogyan? Úgy, hogy a magánhangzót követő mássalhangzót kissé megnyújtjuk, zár- és zárréshangoknál pedig picit később nyitjuk fel a zárat, így pl: min(n)den em(m)ber. Gyakori hiba, hogy a két magánhangzó közötti hosszú mássalhangzót röviden ejtjük: pl. Az Úr áldása legyen a halott ige szavain (’hallott ige’ helyett), vagy: Éva ara gondolt… (’arra gondolt’ helyett).

Kiejtésben gyakran lágyítunk! A magánhangzók lágyítják, a mássalhangzók pedig keményítik a beszédet. A lágy (pl. az újlatin) nyelveknél megközelítőleg fele-fele az arány, a keményeknél (ilyenek pl. a szláv nyelvcsalád tagjai) lényegesen nagyobb a mássalhangzók aránya. Beszédben mi kevesebb mássalhangzót használunk, mint írásban. De hogyan? Összeolvadáskor két különböző mássalhangzó helyet egy lágy hosszút mondunk: pl. látjuk – láttyuk, tetszik – teccik, adja – aggya, stb.. Hármas torlódásnál a középső felpattanó zárhangot nem ejtjük: mondta – monta, röntgen – röngen (csak akkor, ha két felpattanó zárhang van egymás mellett, de pl. a komplikált, v. menthetetlen szavakat végigartikuláljuk!). Hosszú és rövid mássalhangzók találkozásánál pedig rövidítünk pl.: otthon – othon, állva – álva, stb. De nem tűri nyelvünk a magánhangzótorlódást sem! Ilyenkor mindig közbeiktatunk egy lágy –j hangot pl.: fijú, lejány…

Mi, magyarok, némely kivételtől eltekintve (lásd fentebb!), mindent végigartikulálunk. Nem nyeljük el a hangot, nem toljuk fel az orrunkba (mint pl. a németek), és nem harapjuk el a szó végét. Ugyanakkor a szólamok egybemondásakor is vigyázunk a szavak hangi egybentartására, s nem ragasztjuk át az előtag utolsó mássalhangzóját az utótag magánhangzója elé (pl.: A ziménti igeszakasz…, Fekete országo tálmodtam én…)!

Befejezésül hadd idézzem Weöres Sándort (részlet ABC című verséből): „Jól szólni dísz, derék dolog, / de a dísztelen csak dadog.”