Damaszkuszi sztráda
Jó negyedszázada szelíd kocogással kezdődött, még az átkosban. Megérezve a Lakitelek felől fúvó új szeleket (egyesek már Monorierdőnél szagot fogtak!), kis vámszedőink életútján sajátos színeváltozás történt. Az enyhén molett, vörösnyakkendős-sípzsinóros úttörővezető néniből például szorgos templomjáró lett, s immár megigazulva, protestáns felmenői nyomába lépve, rövidesen presbiterré is választotta a hálás gyülekezet. Az egykor keményen ateista igazgató pár év alatt elsőpados, körmeneteken zászlót vivő hívővé szelídült. A világéletében marxista tanszékeken oktatóból meg rövid úton iskolavezető lett egyik történelmi egyházunknál.
Aztán, a rendszerváltás forgószelében, egyre többen fordultak a damaszkuszi útra, újabb és újabb megigazulók, már a tiszti rangú vámszedők közül is. A nagyüzemi párttitkár például (aki háromszor rugaszkodott neki az empiriokriticizmusnak, míg végigartikulálta) mára már – a legutolsó divat szerinti öltözékben és felszereléssel – nyugdíjas napjai nagy részét teniszpályán tölti. Hol van már az az idő, mikor nagyot lehetett kaszálni a kárpótlási jegyeken… Vagy a népi demokrácia jóvoltából, azaz a mi pénzünkön, Moszkvában (Harkovban, Kijevben, Odesszában) kitaníttatott mérnök esete is tanulságos, aki hipp-hopp milliárdos nagytőkéssé lett a szép új világban. Ha valami gondja-baja támad azokkal a fránya uniós előírásokkal, fent nevezettek ma is alányúlnak, kisegítik elvtársilag-barátilag, hiszen mint mondják, „a mi kutyánk kölyke” meg aztán „a könyv – az a kis piros, ami tán most is ott lapul a zsebben – összetart bennünket”!
A még jobban megigazultak, a mindenkori prófétaaspiránsok, számos transzfiguráción átesve ismét topon vannak, mint mindig az elmúlt negyedszázadban, és fehér Mercedeseiken meg Volvóikon száguldanak Damaszkuszuk felé.
Az út szélén ballagó meg csak dünnyög magában: Jó, jó, Saulus is végigment azon az úton, de ez a mostani… Már akkora, mint egy autósztráda!
2012.
