Kéz a zsebben
A rendszerváltás óta tisztakezű politikát ígér majd’ minden hatalomra kerülő párt vagy koalíció, átláthatóságról és üvegzsebről beszél, aztán marad minden a régiben (Antall József glaszékesztyűs politikája eleve kudarcra volt ítélve). Az éppen regnálók és a holdudvar zsebe meg egyre csak dagad, közben az ügyeletes kimagyarázók kacifántosabbnál kacifántosabb válaszokat adnak a miértekre.
A továbbiakban is kézről és zsebről lesz szó, de nem a tisztáról vagy az átlátszóról, hanem a zsebre dugott kézről. Előbb azonban egy kis kitérő: Észrevették-e már, hogy minden politikai erő nagy figyelmet fordít vezetőinek verbális és nemverbális kommunikációjára, s arra is, mit-hogyan mondjanak s tegyenek közszerepléseikkor, különösen a választásokat megelőző időszakban? Mert a relációs kommunikáció néha fontosabb, mint a direkt! Ma már gondosan ügyelnek a térre, a térköztartásra is, eltűntek az elnökségek, nincsenek elnökségi asztalok, csak egy pulpitus van, lehetőleg plexiből, hogy a teljes személyiség látszódjon. Frontális térszervezés helyett meg a centrális kedvelt, mert az olyan demokratikus, előbbi meg ugye a mindenkori diktatórikus társadalmak sajátja – a fáraók korától egészen a mai parancsuralmi rendszerekig. S papír nélkül kell ám beszélni, hogy látszódjon is a felkészültség, legfeljebb egy A/6-os lapocskán lehet pár emlékeztető szó. A gesztusok megkomponáltak, a kezet deréktól fölfelé illik használni (a lelkiség meg a szellemiség sávjában), s mindig jól jön egy-egy nyakkendő vagy zakóigazítás, szemüveg le- és felvétel (már ha van), mert ez is segítheti, vizuálisan mintegy aláhúzhatja a mondandót. Közszerepléseken, ahol általában arénaszínen lép fel politikusunk, kedvelt továbbá a beszéd vagy beszédvázlat gondos rendezgetése a pulpituson (átlátszó, mint írtuk volt), lehetőleg taps alatt, kellő hatásszünettel egybekötve. Végül jöhet a győzelem V-je, meg levonuláskor a kézfogás, olykor pacsizás a néppel – szóval rafináltan koreografált minden. Hatalomra, hatalomba kerülve aztán kopnak, majd eltűnnek e gesztusok, a kéz már gyakrabban babrál a szellemiség sávjában, az áll meg az orr körül, homlokot töröl vagy szemüveget igazgat, problémákon töprengést, megoldásokon gondolkodást jelezve. Végül aztán egyre több lesz a zsebre dugott kéz, mely a hívek között még lazaságnak, jópofaságnak is tűnhet, a hivatalos, netán diplomáciai szituációkban azonban már nagyfokú neveletlenségnek számít – hogy kellő udvariassággal fogalmazzak. Így slattyogott pl. Őszöd rétora, Merkel asszonyt kísérve, a Szent Koronához, ország-világ szeme láttára, s bármily fájó, mostani vezetőinket is gyakran látni zsebre dugott kézzel…
A kéz vagy az ujjak elrejtése szokásban volt régen is. Nagy történelmi személyiségek közül többen – például Napóleon vagy Lenin (legjobb magyar tanítványaival egyetemben) – a mellény hasítékait használták előszeretettel, Hitler meg karba fonva dugta el kezeit, mindegyikőjük azonban a lelkiség sávjában rejtekezett – hogy aztán ez milyen lelkiség volt, az már más lapra való! A zsebre dugott kéz viszont a testiség territóriumához tartozik, mely a kulinárisnak, a mértéktelenségnek emblematikus sávja.
Nem szeretem ezt a stílust, s az utat sem, mely hozzá vezet! „Nyújtsátok ki tettre a kezet már / S áldozatra zsebeiteket, / Tápláljátok végre a hazát, ki / Oly sokáig táplált titeket” – írta Petőfi még a forradalom előtt Szájhősök című versében. Intelme örökbecsű, s aktuálisabb, mint valaha!
2011.
