Vitéz Mihály költészete, élete és pályafutása jól ismert az irodalomkedvelők körében, színház iránti vonzalma, színműírói tevékenysége azonban kevésbé.
Költőnk korában már működtek hazánkban hivatásos színházak, kőszínházak (1776-tól Pozsonyban, 1787-től Budán), de ezek, és még a húszas évekig az újabbak is, egytől egyik német nyelvűek voltak. Némelyek – divatos prózai darabok mellett – operát is játszottak.
Az első magyar nyelvű színtársulat, a Kelemen László vezette Magyar Nemzeti Játékszín megalakulásakor Csokonai még csak tizenhat éves, és éppen tizenkilenc, mikor Kótsi Patkó János irányításával megkezdi működését a kolozsvári teátrum – ez utóbbi országjárása során rövidesen Debrecenben is megfordul!
Poétánk nem is látott, mert nem láthatott igazi színházat, „szabályos” színi előadást mindaddig, míg el nem vetődött Pozsonyba. Debrecenből kényszerűen távozva előbb Patakra ment főiskolai tanulmányait folytatni, de nemsokára abbahagyta, s rövid jurátuskodás után Pozsony következett, hol sikertelenül próbált mecénást találni versei kiadatásához. Szeretett volna Pestre is eljutni, beiratkozni az egyetemre, de igazából már a színház vonzotta, s hogy a pesti magyar társulatnak darabokat fordítson, esetleg írjon is (Vargha Balázs kutatásai szerint féltucatnyi darab fordítási tervével kelt útra). Közbejött azonban Komárom, hol megismerkedett Vajda Júliával, s ez a szerelem eltérítette eredeti szándékától. A továbbiakat jól ismerjük: álláskeresés a Dunántúlon, végül Csurgón kötött ki, a Debreceni Református Kollégium partikulájában. A tanítás mellett itt végre foglalkozhatott színjátszással is. Tanítványaiból, ma úgy mondanánk, hogy amatőr társulatot szervezett, s előadásaikkal még „tájoltak” is.
Miért vonzódott ennyire Csokonai, e magyar nyelvű kőszínház nélküli országban a színjátszás és a színműírás felé? A dráma műnemét és műfajait jól ismerhette, hiszen a Kollégiumban ókori klasszikusokon iskolázott… Más, nemesebb eszmék fűtötték! A felvilágosodás nagyjai, s különösen a nyelvújítók, a magyar nyelv művelését és terjesztését nemzetstratégiai ágazatnak tartották. Népszerűsítését írásban, nyomtatás útján (sorban jönnek létre majd a magyar nyelvű újságok, folyóiratok) és élőszóban is kigondolták. Ez utóbbi keményebb feladatnak bizonyult, mint az előbbi (ott „csak” a cenzúrával, a nyomdákkal és a forgalmazással kellett megbirkózniuk), azonban a hagyományos élőszavas csatornák mindegyike foglalt volt! A hazai közigazgatásban a deák járta, az iskolákban a kötelezővé tett német, a katonaságnál ugyancsak ez volt a vezényleti nyelv, a „rekatolizált”országban (a protestáns felekezetek kivételével) újra mindenütt latinul folyt a szertarás, az arisztokrácia tagjai pedig franciául vagy németül társalogtak. Nem véletlenül választották hát a színjátszást, ezt az új „csatornát” a felvilágosodás nagyjai, hogy – mint mondták – Thália papjai majd a színház deszkáiról hirdessék a magyar nyelvű igét! Ezért alakultak sorra a vándorszíntársulatok, s keresték fel echósszekereikkel a kisebb-nagyobb magyarlakta településeket, előszeretettel a mezővárosokat, s alkalmi játszóhelyeken, fogadók szálájában vagy akár csizmadiaszínben tartották meg előadásaikat. Mivel igen sok műre és változatos repertoárra volt szükségük, többnyire az akkoriban divatos, a kőszínházakban már játszott német vagy francia vadromantikus műveket fordíttatták magyarra. A századvég és a századelő magyar írói-költői (Kazinczy, Csokonai, Kisfaludi Károly, Katona, később Vörösmarty, Petőfi, Arany és Szigligeti) hazafias kötelességnek tartották a színmű-fordítást, majd eredeti magyar nyelvű darabok írását. Katona statisztált is a pesti teátrumban (eközben tanulta meg, hogyan kell jó színpadi akciót-dikciót írni), Petőfi eredetileg színésznek készült, sőt színdarabot is írt (Tigris és hiéna) meg Shakespeare-t is fordított (Coriolanus). Még a szelíd Aranyt is elcsábította egy időre a vándorszínészet, s később kortársai közül ő fordította a legtöbb ókori klasszikust meg Shakespeare-t.
E sort azonban Csokonai nyitotta! Színdarabjai az első eredeti magyar, s zömében magyar problematikájú darabok (A méla Tempefői, vagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon, Gerson du Malheureux vagy az ördögi mesterségekkel találtatott ifjú, Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak, Cultura).
Nem véletlenül viseli hát szülővárosának immár Nemzeti Színháza Csokonai nevét
