Copfok

Emelkedett lélekkel kering atyánkfia az emlékező forgatagban, októberi virágzástól novemberi hervadásig, koszorútól kopjafáig.

 Otthon azonban, a csöndes debreceni éjben nyugtalanul figyeli, füleli Pestet. Csatornáról csatornára ugyanazok: táblás, zászlós tüntetők, könnygáz meg vízágyú, távolabb ünneplős civilek, néhány símaszkos, egyikőjük épp követ hajít, emitt pajzsos, gumibotos, marcona sorfal – hátulról. Egy-két szőke copf villan: rendőrlányok. Mintha csak sodródnának robosztus társaikkal, csípejük is másképp mozdul, de a kéz a gumibottal már ugyanúgy lendül, begyakorlottan, szakszerűen, vezényszóra.

 Kering az atyafi a kép-és hírzuhatagban, kereskedelmin, közszolgálatin, menekülők, gumilövedék, kardlap, meg egy fiú – akár egy Delacroix kép – zászló tartva, percekig mozdulatlanul, s ismét rendőrök, arc és szám nélkül, közöttük lányok, libbenő copf.

 Vajon – tűnődik atyánkfia – otthon majd simogat-e kezük gyermeket, őszülő szülét, s éjjel bomlik-e az a copf szerelmesen fiúra, férjre?

 A szópárbajos időben, egyre távolodva, az emlékezet vetítővásznán állókép: Rendőrlány copffal.

                                                                                                    2006.