Egyet az ötven közül

Kering az atyafi a debreceni sírkertben, este van, halottak napja, az emlékezésé. Tegnap anyjánál volt, már nyolc éve hívja-várja a mécscsillagos szatmári temető, holnap régi barátait keresi fel Biharban.

 Itt, előtte, Mária néni pislákoló lámpácskája (mennyi világosságot is gyújtott ezernyi diákfejben annak idején…), amott Jancsi gyertyái (az egykori Garabonciás tűzből mentett versei örökkön vádolnak embertelen rendszert, méltatlan halált…), s Tar Sanyi, a jó barát sötét sírja (ő már végképp túllépett e mai kocsmán…).

Kering az atyafi a visszfényes éjszakában, s nem hagyja nyugodni egy Halottra-emlékezés. Idejövet hallgatta Mansfeld Lászlót, bátyjáról szólt a rádióban, s hogy ötven rendőrtiszti főiskolás nézte végig kivégzését, a haláltusát, kivezényelve, március 21-én, jutalomból, ’19 negyvenedik évfordulóján. Ők hány évesek lehetnek most? Úgy hetven körül, mint az az őszes úr, fehér szegfűvel, vagy az a szikár egyenruhás, ott a kopjafánál, krizantémot morzsolgatva?

 Miközben sírról, sírra kering atyánkfia, kérdések kavarognak fejében. Vajon hányan élnek még közülük, s ha élnek, nekik vannak-e halottaik, s így halottak napján milyen lélekkel visznek virágot szeretteik sírjára? Akár debreceni is lehetett egyikük – tűnődik. Vajon ő hogy élte meg ötvenhatot, Mansfeld Pétert, az elmúlt ötven évet, s a mai napot? Szeretne egyet, csak egyet fellelni közülük, hogy megkérdezze…

 Kering az atyafi halottai között, s arra gondol, hogy igazából már nem is kérdezne, csak a szemébe nézne. Keresi azt a szempárt. Egyet az ötven közül.

                                                                                                2006.