A magyar kultúra napján

Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő közönség!

Különleges alkalomból jöttünk ma itt össze Debrecenben, a Méliusz Juhász Péter könyvtár előadótermében. A magyar kultúra napja van, a Himnusz születésnapja.

Cseke. Januar. 22 d. 1823. A Himnusz kéziratának első oldalán ez a dátum szerepel, így, szöveghűen. E napon fejezte be ódáját Ferenc tekintetes. Pennáját letéve akkor még nem gondolhatta, hogy műve majdan a magyarság nemzeti imája lesz. S hogy rövidesen azzá vált, az nem csekély mértékben Erkel Ferencnek is köszönhető. Az ő megzenésítésében hangzott fel először nyilvánosság előtt az Óbudai Hajógyárban, a Nemzeti Színház énekkarának előadásában, 1844. augusztus 10-én, a Széchenyi gőzhajó vízrebocsátásakor. A Honderű tudósítása szerint: „Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot”. De ugyanilyen lelkesedéssel énekeljük ma is, mert együvé tartozásunk egyik legfontosabb jelképe, s legyünk ekkor bárhol a világon, mindnyájan a Hazára gondolunk.

Kölcsey Ferenc kétszázadik születésnapjára készülve még l988-ban kezdeményezte a Kölcsey Társaság, hogy e nap, január 22-e legyen a magyar kultúra napja. Nagy dolgok voltak születőben akkoriban – a rendszerváltás előjeleként. Hogy Fehérgyarmaton, a Társaság székhelyén összehajoló néhány magyar nagyívű elképzelése meg is valósulhasson, ahhoz nem csekély segítségre, ahogyan azt ma mondanánk, politikai hátszélre volt szükség. Rövidesen sikerült megnyerniük az ügynek Pozsgai Imrét, akkor éppen államminisztert, aki aztán eredményesen egyengette útjukat.

1989. január 22-én ünnepelhettük meg először – igaz, még meglehetősen szerény keretek között – a magyar kultúra napját. Ez aztán nagy lendületet adott a bicentenáriumi ünnepségeknek is. Itt, Debrecenben különösen, hiszen azévben vehette fel az ország legnagyobb tanítóképzője Kölcsey Ferenc nevét. Az ünnepi alkalomra új képzőművészeti alkotások születtek, festmények, grafikák és egy nagyszerű dombormű is a főiskola falára, ami költőnket éppen a Himnusz írása közben ábrázolja. Zeneszámok, kórusművek születtek Kölcsey verseire, könyvek, tanulmányok jelentek meg róla – hogy csak a fontosabbakat említsem. A Református Kollégiumban pedig tudományos tanácskozást tartottak életéről és munkásságáról.

Miért éppen ott és az immár nevét viselő főiskolán? Ennek egyetlen oka van csupán: Kölcsey Ferenc életének leghosszabb szakaszát Debrecenben töltötte, s mindvégig a református kollégium diákja volt! Jeles helyen tanult, hiszen már akkor úgy emlegették oskoláját, mint „Egész Magyarországnak és Erdélységnek… világosító Lámpása.” Még nem volt hat éves sem, amikor a kis Ferencet 1796 tavaszán ide beíratták, s tizennégy év elteltével, már mint kész embert bocsájtotta ki az alma mater. A kollégium tőszomszédságában lakott. Házát pár évtizede lebonttatta a várost átalakító igyekezet (Csokonaiét és Ady kovártélyát meg az újkori tülekedés). Helyén hosszabb ideig Lenin szobra díszelgett, most ugyanott – mint mondják, ideiglenesen – egy kezdetleges napóra méri a tűnő időt. Neves diákjai közül ily’ hosszú ideig – sőt, egy esztendővel tovább is! – csak Csokonai koptatta még a Kollégium padjait.

Engedelmükkel, itt kell személyes emlékeimet is felidéznem. Ezek talán némileg indokolják, hogy ma miért éppen én méltatom itt Kölcsey Ferencet.
1964 és 68 között magam is a Református Kollégium diákja voltam. Második emeleti tanulószobánkból éppen Kölcsey lakóházára láttunk, a kollégiumba menet vagy jövet pedig minden nap elhaladtunk domborműve előtt. Rajta a felirat: Hass, alkoss, gyarapíts: s a Haza fényre derűl! Ezt a sorát egy életre emlékezetembe véstem.
A sors úgy hozta, hogy első debreceni munkahelyem a Kölcsey Művelődési központ lett, három év múltán onnan hívtak meg oktatónak a tanítóképzőbe, mely intézmény, mint már említettem, 1990-ben vette fel Kölcsey nevét. Ugyancsak ez évtől vagyok tagja a Kölcsey Társaságnak, s az intézmény delegáltjaként az országos elnökségnek is. Nagyecseden, a rendszerváltás évében, még gyermekkori utcánk is visszavette Kölcsey nevét, az azt ideiglenesen kisajátító Zalka Mátétól…

Hölgyeim és Uraim!

A továbbiakban sem szeretnék tudományoskodó kiselőadást tartani, hiszen minden magyar iskolát végzett ember tanult róla, többnyire ismeri életét, pályafutását, költészetének jeles darabjait, unokaöccséhez, Kölcsey Kálmánhoz írott intelmeit, a Parainesist, netán Szatmár megyei munkálkodását, vagy képviselői tevékenységét is a pozsonyi diétán. Rövid számvetést végeznék csupán – Kölcsey nyomában járva.

Egész életműve eddig nemzedékek sorának adott eligazítást, nyújtott bíztatást. Üzen-e ma valamit az új évezred emberének, magyarjainak? Vannak-e most is érvényes intelmei Kölcseynek? Mindenképpen! A mai vanitatum vanitas (a hiúságok hiúsága) világában, az unióba ájult Európában, a nemzeti érzést elfojtani szándékozók szorításában, költőnk szállóigévé vált mondata talán érvényesebb, mint valaha: A haza minden előtt!  E négy szót 1833. június 14-én vetette papírra, Pozsonyban.

Az akkori haza fizikai valójában sajnos, már egy évszázada nem létezik, mert szétdarabolta a győzők önkénye, elszakítva tőlünk Kölcsey életének legfontosabb helyszíneit. Szülőfaluja, Sződemeter, csupán nyolcvan kilométerre innen, Sauca néven ma Romániához tartozik, szülőháza görögkatolikus papi lak; ugyancsak odakanyarították a térképrajzoló kezek Károlyt  is (Carei), a szatmári megyeházával, politikusi karrierjének első színterével együtt. S reformkori küzdelmeinek legfőbb fóruma, ahol népéért-nemzetéért oly sokszor szónokolt, a pozsonyi diéta épülete ma Szlovákia fővárosában Bratislava-ban idegenkedik, mint ahogyan újdonsült északi szomszédunknál keresendő kedves pihenőhelye Lasztóc is (Lastovce néven), hol gyakran időzött barátja, Szemere Pál társaságában. Bús düledékű Huszt vára és Beregszász, az utolsó postakocsi-állomás, ahová levélért és újságért hetente-kéthetente Csekéről beszekerezett, jelenleg éppen Ukrajnáé (Chust és Beregove néven), de tulajdonolta már Csehszlovákia és Szovjetunió is. Köpcsény, ma már Kittsee néven ismeretes, hol a diétára igyekvő Kölcsey utoljára (vagy visszafelé jövet először) lovat váltott, most Ausztriában található. Legutolsó hazaútján, 1835. február 9-én egészen idáig kísérték a vele rokonszenvező és mellette tüntető országgyűlési ifjak. Elébb még e szavakkal búcsúzott el az országos rendektől: „Jelszavaink valának: haza és haladás.” És mit hagytak meg nekünk Kölcsey egykori hazájából? Álmosdot, Debrecent, Pécelt, Pestet, Csekét… Az imént felsorolt emlékhelyekhez ma öt országba kell elzarándokolnunk, és rosszabb esetben négy másik nyelven kell érdeklődnünk utána.

Tisztelt ünneplő és emlékező Atyámfiai!

Kölcsey Ferenc Himnusza, nemzeti imádságunk, összetartozásunk talán legfontosabb jelképe, mert bárhol mondjuk vagy énekeljük, mindnyájan a hazára gondolunk, érte imádkozunk.

E nap, január huszonkettedike a magyar kultúra napja. Bár a kalendárium nem így jelöli, nekünk, nyelvünket, kultúránkat óvó, őrző és féltő magyaroknak piros betűs ünnep. Mert nemcsak kultúránk és nyelvünk egyedülálló itt, Európa kellős közepén, jóval több, mint ezer esztendeje, de himnuszunk is különleges. Ez nem éltet császárt és királyt, nem szólít fegyverbe, nem helyezi az országot más nemzetek fölé, nem hirdet véres bosszút, még csak nem is pattogó harci induló. A mi himnuszunk ima, fohász a Magyarok Istenéhez. Minden év január elsején, az újév első perceiben is ezt énekeljük. Az újév első szava a magyarok ajakán: Isten. Isten, áldd meg a magyart!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

(Elhangzott Debrecenben, 2022. január 22-én.)