A magyarságkutató beszédtanár

Írta: Arany Lajos 2023. április 27. (Reformátusok Lapja)

Korunk nem bővelkedik sokoldalú pedagógus egyéniségekben. Különösen ritka, akinek szerteágazó tevékenységét nemcsak a humán visszaigazolás – régi tanítványok reflexióinak sora, előadásainak nagy publikuma – tanúsítja, hanem az idő ténye is: szakterületeit évtizedek óta töretlenül műveli. Ozsváth Sándor művelődéstörténész, magyarságkutató ilyen egyéniség. Fél százada tartotta az első beszédtechnikai foglalkozást. Tanárságával karöltve öt évtizede színpadi rendező. Szaktudományi munkásságához a klasszikus tárcaműfajban írt köteteinek sora illeszkedik.

(Névjegy: Ozsváth Sándor Szamosszegen született 1950-ben. Művelődéstörténész, író-publicista, beszédtanár, színjátszórendező. 1982-től nyugdíjazásáig a debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola társadalomtudományi tanszékén tanított. Munkásságát a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével (1994), a Protestáns Újságírók Szövetségének Rát Mátyás-életműdíjával (2018) ismerték el. Különösen büszke arra, hogy 2006-ban Székelyudvarhely önkormányzata Tiszteletbeli Székely címmel tüntette ki. Debrecenben él.)

Évtizedekig tanította szép magyar beszédre, retorikára a debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola, illetve a Debreceni Református Hittudományi Egyetem hallgatóit. Rádiósoknak csaknem harminc éve oktat beszédtechnikát, egy évtizede a Magyar Televízió (MTVA) beszédtanára. Miben gyökerezik a szép magyar beszéd és a tanítás iránti mély elkötelezettsége?

1972 kora tavaszán tartottam Püspökladányban az első olyan színpadi próbát, amelyen beszédtechnikával foglalkoztunk. Tanítványaimból szerveztem új irodalmi színpadot: bejutottunk a Ki mit tud? vetélkedő országos döntőjébe. Előzőleg a megyei verseny egyik zsűritagja figyelmeztetett: fordítsak több gondot a színpadi beszédre, mert erős sárréti tájszólás érződik némely leánykán. Kezembe nyomta Montágh Imre Beszédtechnikai ismeretek című füzetét. No, ebből tanultam meg, majd tanítottam az első légző-, hang-, kiejtés-, hangsúly- és ritmusgyakorlatokat. A kemény másfél hónapos munka sikeresnek bizonyult. Az eredményhirdetésen Szinetár Miklós zsűrielnök kiemelte, a püspökladányi Veritas volt a legszebben beszélő együttes. Megelőzve több neves színpadot, második helyezést értünk el! Ha a gyökerekre gondolok, elsőként kell említenem azt a gyermekkori környezetet, amelyben nevelkedtem: mindenekelőtt szüleim bibliás műveltségét, igényes, választékos beszédjét, nagyecsedi tanítóim, tanáraim gondos nyelvművelő munkáját. A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában érettségiztem. Sok jó versmondó volt ott akkoriban – osztályunkban három is. Rendszeresen szerepeltünk iskolai rendezvényeken, az önképzőkörben, szavalóversenyeken. Az 1967-es esztendő kiemelkedő volt: Arany János és József Attila emlékére két országos versenyt is rendeztek. Utóbbi városi döntőjében különdíjat kaptam. Fényes Márta rendező, a zsűri elnöke meghívott az együttesébe, a Stúdiószínpadra, előtte azonban figyelmeztetett: picit raccsolok, jó lenne ezt mielőbb javítani. Démoszthenész jutott eszembe, s az is, hogyan „beszédtechnikázott” a tengerparton. A kavicsos gyakorlatok kellemetlenek voltak (jó néhányat közben le is nyeltem), de egyszer csak elkezdett pörögni a nyelvem. Így kezdődött. A későbbiekben, az amatőr rendezői tanfolyamokon Montágh Imre oktatott beszédtechnikára, a színművészetin Fischer Sándor. A tőlük tanultakat mindig magamon próbáltam ki először, végül gyakorlati tapasztalataimat is felhasználva alakítottam ki tanítási módszereimet.

Égetően hiányzik az iskolarendszerből a beszédtechnika oktatása. Következmény: orruk alatt motyogó vagy épp hadaró, „éneklő”, hangsúlyozni képtelen, rosszul artikuláló megszólalók tömege a mindennapokban, a médiában egyaránt.

Valaha pedig a szónokok országa voltunk! A kolostori iskolákban a hét szabad művészet alaptárgya volt a szónoklattan, a felvilágosodás és a reformkor nagyjai még a retorikai osztály stúdiumain iskoláztak, s később is az alapműveltség tartozékának számított az élőszóval bánni tudás. Nagy- és dédszüleink elemi iskolai bizonyítványaiban szerepelt utoljára egy „beszéd- és értelemgyakorlatok” nevű tantárgy! Az ötvenes évek elején kikopott a tanrendből, mára már nyoma sincs közoktatásunkban. A színművészetin meg néhány drámatagozatos középiskolában van még beszédtanítás. Tanár szakos hallgatók, leendő jogászok – s még sorolhatnám – nem részesülnek ilyen képzésben! A teológusok retorikát tanulnak, de beszédtechnikát nem. Mindezek fájó következményeit az imént sorolta. Kodály Zoltán már a ’30-as években megkongatta a vészharangot. Írásai, reformtervei, rádióbeszédei mind süket fülekre találtak. Azóta tovább romlott a helyzet. Ha a mi nemzedékünk kihal, ki fog tanítani beszédtechnikát? Van egyáltalán ilyen képzés? Logopédiát lehet egyetemen tanulni, de az nem ugyanaz! Vannak átfedések, a lényeg azonban a különbségben rejlik!

Magyar–történelem szakos tanárként végezte el a színművészeti egyetem (akkor főiskola) színházelmélet tagozatát. Szakmai életpályáján az oktatásnál is korábbra tehető a verstolmácsolás, illetve a színpad, a színjátszás, a rendezés iránti szenvedélye.

Igen, verseket már gyermekkoromban is gyakran mondtam, s mindmáig megmaradt ez a szenvedély. Legalább száz verset tudok fejből. A színház iránti vonzódásom szintén gyermekkori. Hat-hét éves lehettem, amikor édesapám magával vitt Debrecenbe, a nagyerdei szabadtéri színpad egyik esti előadására. Kacsóh Pongrác János vitézét játszották (otthon is megvolt hanglemezen). Lenyűgözött! Utána napokig Jancsi belépőjét dúdolgattam: „Én, a pásztorok királya, legeltetem nyájam…” Édesapám is „színházazott” ifjabb korában: Észak-Erdély visszatérte után szülőfalujában, Börvelyben, gyermekkoromban pedig már ideát, Nagyecseden szerepelt – elsősorban népszínművekben. A Csinom Palkóban például ő volt a betyárvezér. Büszke voltam rá nagyon! A rendezés is ifjúkorom tanult mestersége (amatőr rendezői tanfolyamok után, mint mondta, a színművészetin diplomáztam). Együtteseimmel – Veritas, Alföld Színpad, a tanítóképző színpada – mintegy harminc szerkesztett műsort vagy egyfelvonásost rendeztem. A legnagyobb sikerem mégis egy gyermekopera ősbemutatója volt 1984-ben: Csenki Imre és Vargha Balázs A tücsök és a hangyák című műve.

A színpad nyelvstratégiai színtér, miként a tanterem. Sok évtizedes tapasztalata szerint mennyire tudják ma betölteni a nemzettudat-nevelő, illetve a szép magyar beszédet ápoló, nyelvművelő hivatásukat?

Szinte sehogy! Erre a nevelő-ápoló-művelő hivatásra sajnos nem készítik, mert nem is készíthetik fel a pedagógusjelölteket. Hadd hozzak egy példát! A ’90-es évek elején kidolgoztam egy pontosan ilyen szellemű tantárgy, a magyarságismeret tematikáját, óra- és vizsgatervét. Rövidesen bevezettük a főiskolán. Nagy sikere volt hallgatóink körében! Aztán a Magyar Bálint – féle (a Horn kormány művelődési és közoktatási minisztere – a szerk. megjegyzése) tananyagcsökkentés minket is elért. No, melyik tárgyat vették ki a tanrendből? A magyarságismeretet. A színház világában sem különb a helyzet.

Mély szakmai elkötelezettsége a művelődéstörténeté is. Nemzeti önazonosság-tudatot erősítő egyetemi óráit mindig nagy érdeklődés övezte, mai előadásaira is zsúfolásig telnek a termek. Jelezvén azt is: sokakban él a „honnan jövünk, kik vagyunk?” tudásának vágya. Öröm, hogy hangsúlyos ez ismét az új Nemzeti alaptantervben is.

Amióta a művelődéstörténeten belül szerves műveltségünket tanítom, kutatom, egyetlen kérdéssor izgat: kik vagyunk, milyenek vagyunk, s miért éppen ilyenek vagyunk mi, magyarok? Vizsgálódásaim folyamán a „miért?” megválaszolása a legnehezebb, legösszetettebb feladat. Minden kérdésem élén ez áll: miért éppen ott, miért éppen általuk, miért éppen akkor, miért éppen úgy jött létre, majd alakult s gyarapodott műveltségünk? Az ezekre adott válaszokat legalább három tudományág bizonyító apparátusával igyekszem alátámasztani, s ebből egynek természettudománynak kell lennie. Ott ugyanis nincs „talán”, „lehet” meg „bizonyára”. Műveltségünk két fő forrása a keresztyén és az ősi, sztyeppei népeké! Ezek ötvözete jól kimutatható népművészetünkben és műköltészetünkben. Mindezeket bizonyítani is tudom meséinkkel, dalainkkal, Ady verseivel vagy akár dédnagyanyám mángorlójával.

A média, a sajtó is része sokoldalú tevékenységének. 1993-ban, az akkori Kölcsey-főiskolán alapítója volt (hazánkban másodikként!) a csaknem negyedszázadig élő kommunikációs képzésnek. Oktatótársaival újságírók nemzedékeit nevelte. A régi tanítványok – köztük országos és nemzetközi hírű szakemberek – körében máig kedvező ennek a visszhangja.

Az egykori Kölcsey-főiskola integrálódása után a tanítójelöltek képzését a hittudományi egyetemen folytatják. Néhány igen vonzó, régi képzés – köztük a kommunikáció- és médiatudomány szak – megszűnését volt tanítványaim szinte mindegyike fájlalja! Valóban kitűnő újságírók, rádiós és tévés munkatársak, országos intézmények szóvivői, sajtósai nevelkedtek egykor nálunk. Tapasztalataim szerint a mai modern, protestáns magyar sajtóra is ráférne a vérfrissítés.

Sokunk emlékezetes olvasmánya a 2009 és 2014 között megjelent, művelődéstörténeti munkásságához is kapcsolódó tárcakötet-trilógiája: Látjátok, feleim…; Mik vagyunk?; Por és hamu. Olyan értékeket világít meg ezekben az írásaiban új nézőpontból, egy klasszikus újságírói műfaj szellemes, közvetlen hangján, mint a magyarságtudat, istenhit, protestáns számontartás, szeretet, haza, család, életbizalom. A főszereplő, Atyánkfia: alakmása…

Igen, s még további három hasonló műfajú, jellegű könyvem jelent meg: Az Idő ölén, a Pergő időben és a Trianon árnyai. Utánuk kissé elakadtam, mert MTVA-s munkáim (jelenléti órák tartása Pesten, online a külhoni tudósítókkal, műsorok monitorozása) szinte minden időmet és energiámat leköti. Már csak ritkán engedhetem meg magamnak a szépírás luxusát. Pedig, de szeretném folytatni például alteregós írásaimat! Hogyan látja Atyánkfia a világot, a magyarság, a haza, a hit és általában az élet dolgait – protestáns szemmel, elkötelezetten… Egyszerű emberi sorsokról szeretek írni, debreceni, partiumi, székelyföldi atyafiakról, akik minden nehézség vagy sorscsapás ellenére is megmaradtak embernek s magyarnak. Hányszor hallottam tőlük e végső érvet: „Mert megsegített bennünket az Úr!” Írásaimnak ez az egyik fő üzenete.

Büszke apaként és nagyapaként elmondhatja, hogy a számba vett értékek jó termőtalajra találtak a családjában. Mondhatni, az alma nem esett messze a fájától…

Igen, büszke vagyok a gyermekeimre! Sándor, a legidősebb fiam katonatiszt, a légi felderítő század parancsnoka Debrecenben – előzőleg közel öt esztendeig volt a Honvéd Koronaőrség főhadnagya. Középső fiam, István kitűnő angoltanár, akinél már dinasztiák sora szerzett felsőfokú nyelvtudást. András programozó, s mindenféle high tech tudója. Debrecenben élnek, közel egymáshoz. Eszter lányom két éve anglisztika szakon szerzett kitüntetéses diplomát a Debreceni Egyetemen. Ugyanott a kultúratudományok doktori iskolájának ösztöndíjasa, Budapesten pedig az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa. Három unokám van: Orsi, Vince és Dalma – egy kisiskolás, egy óvodás és egy nyolc hónapos csöppség.

Miképp tudja megélni napjaink zajos, agresszivitással teli világában az elcsendesülést, református hitét?

Hűséggel! Hűséggel nyelvemhez, református magyarságomhoz, barátaimhoz és tanítványaimhoz. Eszmélésem óta a 25. genfi zsoltár szavai szerint igyekszem élni. De sokszor énekelte gyermekkoromban édesanyám… Második verse vezérelt mindvégig: „Útaid, Uram, mutasd meg, / Hogy el ne tévelyedjem.” Ha visszagondolok eddigi életemre, elmondhatom, kegyes volt hozzám az Úr. Kézen fogva vezetett a kijelölt úton, ha botlottam, felsegített, ha lankadtam, erősített, ha csüggedtem, bátorított. Soli Deo gloria!

Fotó: Zelenka Attila