Bár nem vagyok tősgyökeres nagyecsedi, sok helybéli szülöttnél is jobban kötődöm és ragaszkodok e településhez, noha életemből csupán 12 évet töltöttem itt. Az általános iskola elvégzése után 1964-ben Debrecenbe kerültem, a Református Kollégiumba. Onnantól már csak havonta egyszer, hétvégén, vagy az iskolai szünetek egy részében voltam itthon. Később meg már Püspökladányban tanítottam, végül pedig Debrecenben telepedtem le. 1979-óta élek ott. Ha jól számolom, ’64 óta igazolt távollétem már 58 évre rúg. Tavaly őszig viszonylag rendszeresen jártam haza, a húgommal egyetemben, de eljárt felettünk is az idő, és édesapánk halála után jó pár évvel már nem tudtuk fenntartani a családi fészket, művelni a kertet, rendben tartani a portát – el kellett hát adnunk a Kölcsey utcai házat. Azóta akkor jövök, ha hívnak, mint most is. Szerencsére hívnak, és a régi szeretettel fogadnak.
Szüleimmel 1952-ben költöztünk Ecsedre. Édesapám ’47-ben, mint román katonaszökevény lépte át az újból meghúzott határt szülőfalujánál, Börvelynél. Egyévnyi magyar katonaság, majd amerikai fogság után nehéz szívvel viselte a román mundért. Egy szál hadifogolydzsekiben jött, édesanyám meg egy szál ruhában szökött utána, ugyancsak a zöld határon át. Mátészalkán házasodtak össze. Rövid ideig a Czine-végen laktak, majd apámat az ugyancsak börvelyi származású Berczki Béla járási főjegyző beajánlotta Szamosszegre – segédjegyzőnek. Én már ott születtem, az anyakönyv szerint még Szatmár vármegyében, 1950. január 29-én. Édesapámat rövidesen Szamoskérre helyezték, majd a tanácsrendszer „hajnalán” Nagyecsedre – tisztes foglalkozását tanácstitkárra átkeresztelve. Szüleim különösen annak örültek, hogy szinte testközelbe kerülhettek Börvellyel. Ha kiálltak a Kraszna-töltésre, szabad szemmel is láthatták az otthoni templomtornyot meg a kendergyár kéményét. Sára húgom már itt született… Első kisgyermekkori emlékem a Központi utcához kötődik. Rövid ideig ott laktunk egy szolgálati lakásban. Nyár van, fekszem egy pléden, az udvaron, és bámulom, hogy a száradó patyolatfehér pelenkák milyen szépen libbennek a szélben… Amint csak lehetett, szüleim vásároltak egy szerény kis házat az Árpád utca temető felőli végén (akkor még Sztálin nevét viselte egy ideig). Itt telt gyermekkorom igazi első fele, élményekkel tele. Különös hely volt, nekem eleinte félelmetes, már a temető közelsége miatt is. Később aztán kedvenc játszóhelyünk lett, bújócskákkal, nyíllövészetekkel meg nagy focizásokkal a furcsa feliratú dülöngő sírkövek között… Jóravaló, barátságos utcabéliek fogadtak bennünket maguk közé. Egyik oldalon Petya Bálint bácsiék, a temető felől meg Gazsi Imréék voltak szomszédaink. Barátaimmal sokat fürödtünk a Krasznán, télen korcsolyáztunk meg szánkóztunk a töltésen, az egészségház mögött… Óvodába, majd iskolába menet reggelenként hangosan köszöntünk be a borbélyüzletbe: csókolom, Ari Feri bácsi! Hazafelé meg ugyanígy a boltba, Müller Laci bácsihoz, ahol azért egy-két apróságot is vásároltunk – édesanyánk megbízásából…
A Bede-családhoz is jó barátság kötött bennünket – ők lettek húgom keresztszülei. Házuk, meg különösen Sándor bácsinak, a falu ezermesterének a műhelye engem rettenetesen vonzott. Sokat lábatlankodtam ott, amolyan küldd ki-hívd be kisfiúként még segítettem is egyben-másban. Vonzott a sok csillogó szerszám, a kovácstűzhely, az üllő hangja, mikor kalapáltak rajta, meg az a különleges műhelyszag… De tovább nyílt a világ, és tágult az ismerősök jóbarátok köre is: a Szállás utcán Varga Gyula bácsi és Emi néni voltak jó embereink. Ez a Gyula bácsi pont olyan volt nékem mikádóban, kerek perzsakucsmáját kissé félrecsapva, pirospozsgásan, mint a Nagyságos Fejedelem. Rákóczi olajnyomatos portréja Ecseden, szinte minden házban a tisztaszoba főhelyén volt. Legjobban a szüretekre emlékszem! Szinte minden valamire való gazdának szőlleje volt a Makkoson. Mi mindig Varga Gyula bácsiék szüretjére voltunk hivatalosak. Délben finom pörkölt illata szállt, olykor még cigányok is muzsikáltak, estefelé meg bevárták egymást a hazatérő, káddal-hordóval teli szekerek a forgóhídnál, és nótázva vonultunk be a faluba… Családi vagy ünnepi összejövetel sem múlt el barátok nélkül. Valahogy úgy alakult, hogy egyre csak szaporodtak Sándor nevű ismerőseink. Volt olyan néveste, pl. Bíró Sándoréknál, hogy tíz azonos nevű ülte körül az asztalt, de még a cigányprímás is Sándor volt. Tájtáj néven ismerte mindenki…
Édesanyámat szerették, tisztelték, édesapámat meg változatlanul csak jegyző úrnak szólították. Még temetésén is így kezdte a búcsúztatót Muzsnai nagytiszteletű úr: Hát elment a falu jegyzője. Hogy miért ragadt rá e titulus? Barátságból vagy igen csekély díjazásért sok-sok adásvételi szerződést meg végrendeletet írt az 50-es 60-as években. Az ecsedieknek szinte földéhsége volt akkoriban, és a fél környéket felvásárolták, akár 10-15 kilométerre is eljártak dolgozni. Két istene volt a fentvalón kívül az ecsedi embernek: a főd meg a lú. (Ennek történelmi hátteréről most nem beszélnék, pedig megérne egy misét!) A ma már szinte csak múzeumban látható „ecsedi szekér” talán azért volt olyan különleges méretű, hogy minél több terményt tudjanak vele egyszerre elszállítani – Cservenyák múzeumigazgató úr még sok mindent tudna erről mondani… Akkoriban egy ügyvéd ezer-ezerkétszáz Ft-ot is elkért szerződésenként, apám legfeljebb százat. Fel is jelentették érte a szalkaiak nem egyszer, de Ecseden nem akadt ember, aki rá vallott volna. És hányszor ébredtünk arra reggelente, hogy hol egy zsák krumpli, tengeri, vagy egy pár lábnál összekötött csirke volt a tornácunkon – hálájuk jeleként… Igen hosszú ideig volt intézője a Nagyecsedi Traktor SE focicsapatának. Még nemzetközi mérkőzést is játszottak a túloldali Szatmár megye egyik C-ligás csapatával. Hogy ezt hogyan intézte el, mindmáig rejtély. De ahogyan itthon szokták, bizony nemzetközi meccset játszani is teherautóval ment a csapat, egyszeri határátlépési engedéllyel, Vállajnál, valamikor az 50-es évek végén… Színi előadásokon is szerepelt édesapám. Az un. kettősteremben több népszínművet játszottak akkoriban – a Csínom Palkóban pl. ő volt a betyárvezér. Igaz, nekem jobban tetszett a János vitéz (már csak a gyönyörűséges Iluska miatt is), de ez már a moziban ment – a művészeteket kedvelő Zsigó Feri bácsi jóvoltából.
Végül külön és hangsúlyosan kell megemlékeznem az akkori általános iskoláról. A maiak már tán el sem hiszik, hogy itt, az ecsedi iskolában, a mi időnkben olyan színvonalas oktató-nevelő munka folyt, amit egy kisebb városi gimnázium is megirigyelhetett volna. Hogy miért? Vegyük csak sorra a főbb szereplőket!: Longera János igazgató úr, Kövendi Lajos bácsi, gondnok, Reszegi Istvánné (azaz Micike néni), Bíró Lajos, Király Zoltán, Dancs Lajos, Mátrai Margit, Mátrai Liliann, Korompai László… De a most nem említettek is igazi kovászai voltak a közösségnek. Még a képesítés nélkül tanítók is kiemelkedő képességű fiatalok voltak – és ez nem játék a szavakkal!
No, nem részletezem! Minden ecsedi, aki akkoriban ebbe az iskolába járt, tudja, hogy kiről és miről beszélek…
(Elhangzott Nagyecsed várossá nyilvánításának 25. évfordulóján, 2022. június 4-én)
A fényképen: Édesapám, mint betyárvezér a Csínom Palkó szereplői között…
