Rólunk és magunkról szólva
Nyelvünk és kultúránk magányos. A népvándorlás nagy országútján a keletről jött népek néhány száz év alatt elhaltak itt, Európában (a szkítáktól a hunokon át az avarokig), mi viszont megmaradtunk. Meg tudtunk maradni, s vagyunk, egy hatalmas germán meg szláv tenger közepén, ám nem hasonlítunk egyikőjükhöz sem. Merőben mások vagyunk!
Európa még ma sem érti másságunkat, s nem tudja, vagy inkább nem akarja tolerálni immár bő ezer éve. Nemeskürthy István, az egykori millenniumi kormánybiztos rendkívül beszédes metaforáját idézve: „Mi olyan helyzetben vagyunk, mint a kalickából kiszabadult kanári a verebek között. Agyonverik. Mert más.” Külön-külön elismerik hírességeinket, tehetségük miatt becsülik is őket. De az összmagyarságot…? Lapozzuk csak fel a környező országok történelemkönyveit, s gyűjtsük csokorba a reánk biggyesztett jelzőket: barbár, primitív, rabló ázsiai horda; vagy a múlt századról szóló legjellemzőbbeket: nacionalista, fasiszta, soviniszta, irredenta, horthysta – a sorrend, tetszés szerint, felcserélhető!
Hál’ Istennek az utóbbi években újra feltámadni látszik a nemzeti érzés, minden elfojtani igyekvő szándék ellenére, s legnagyobb örömünkre az ifjúság körében is. Gyermekeink, unokáink közül egyre többen vallják meg és vállalják büszkén magyarságukat. Ezt az identitáskeresést, ezt az önmagunkhoz visszatalálást kell nekünk, hagyományápolóknak segíteni, őrizni s gyarapítani!
Nostra res agitur! (a mi ügyünkről van szó) – mondták egykor a rómaiak. Ránk ez hatványozottan érvényes, s a feladatot bizony senki sem végzi el helyettünk.
Voltak történelmünknek bizonyos szakaszai, korszakai, amikor hol nyugaton, hol keleten jelölték ki helyünket, s mondták meg rólunk, nekünk, hogy kik is vagyunk mi, magyarok. Igazából először önmagunknak kellene feltenni s megválaszolni e kérdéseket: kik vagyunk, milyenek vagyunk, s miért éppen ilyenek vagyunk? S nemcsak az imént feltett kérdéseket kell megválaszolnunk, hanem – ezt követően – igazi magyarságunkkal meg is kell ismertetni a téveszmés Európát. Mindenekelőtt másságunkkal (a másságot manapság másoknál nekünk is illik tolerálni), mert például mások a szokásaink, jelképeink, tér-időszemléletünk, nyelvünk, gondolkodásmódunk – hogy csak a fontosabbakat említsük.
Az utolsó órában vagyunk! S nemcsak itthon kell elfogadtatni az Uniót a magyarsággal, hanem Európának is tisztában kell lenni a mi valódi értékeinkkel, hogy ne a régi reflexek alapján ítéljenek (el) bennünket! Magyarországnak – mint ahogy azt Habsburg Ottó mondotta volt, éppen belépésünk előestéjén, Debrecenben – nem az Európai Unió cselédszobájában van a helye. Ha már befogadott bennünket, rangunknak megfelelően bánjon velünk az a „Gyönyörű Hölgy”, mert a mi hozományunk bizony nem akármilyen részt képvisel a közösben.
