A lőrincéző
Atyánkfia közel ötven éve foglalkozik beszédtanítással. Eredetileg „kiegészítő sportnak” szánta irodalmi-színházi-művelődéstörténeti stúdiumai mellé, utóbb azonban fő foglalatossága lett a pedagógusjelöltek, leendő újságírók, rádiósok beszédművelése. Nagy-nagy hálával gondol egykori mestereire, Fischer Sándor és Montágh Imre tanár urakra, az utolsó mohikánok közül pedig Wacha Imrére. Nemrégiben döbbent csak rá, könyveit, sárguló feljegyzéseit forgatva, hogy a legtöbbet mégis annak köszönheti, aki nem is tanította: Kodály Zoltánnak.
Már diákkorában nagyon imponált neki a Mester sokoldalúsága (zenét szerzett, tanított, sportolt, jógázott, politizált), s főképpen az, hogy mindemellett szenvedélyes beszédművelő is volt. Felesége, Emma néni ezért gyakran feddte: „Ne lőrincézzen már annyit”! Nevezett – Lőrincze Lajos nyelvészprofesszor – később derűsen említette fel egyik rádióműsorában, hogy ő bizony „megigésedett”.
Kodályt különösen életének második felében foglalkoztatta nagyon beszélt nyelvünk sanyarú sorsa – talán nem véletlenül, hiszen diákkorában, a Csillag utcai Collegiumban a kitűnő nyelvész, Gombocz Zoltán volt magyar szakvezetője. Éppen nyolcvannégy évvel ezelőtt, egy nagy formátumú rádiós előadásban hívta fel először a figyelmet beszédünk romlására. Tudósi tárgyiassággal és művészi szenvedélyességgel ostorozta az idegenszerű fonetikát, a magyartalan hangsúlyozást és hanglejtést – rámutatva arra is, hogy hogyan kényszeríti rá „egy törpe minoritás nyelvszokását a többségre”. Hangsúlyosan foglalkozott beszédünk zenei követelményeivel (különösen az artikuláció és a ritmus elváltozásait helytelenítette!).
Most, amikor Kodály halálának évfordulójára emlékezünk (1967. március 6-án hunyt el Budapesten), atyánkfia szomorúan állapítja meg, hogy beszédbéli állapotunk rosszabb, mint nyolcvannégy évvel ezelőtt volt. Akkor – nemkülönben az elmúlt évtizedekben! – Kodály sok-sok szakszerű javaslata süket fülekre talált. Mit tettek, mit tesznek ma az általa annakidején megszólítottak: a Magyar Tudományos Akadémia, a közoktatásügyi, a honvédelmi miniszter, egyetemeink, főiskoláink, egyházaink s a Rádió?
E szózavaros, dumazuhatagos időben fájdalmasan hiányzik egy Kodály-formátumú, tisztán látó, tisztességes és tiszta beszédű, igaz magyar, hogy lőrincézzen nekünk, mert a legújabb „törpe minoritás” bizony nagyon nyomul…
Atyánkfia, mint utóvédharcos, azért még reménykedik.
