Fesztiválországban
Atyánkfia ifjúságának máig emlékezetes élménye a Táncdalfesztivál. Akkoriban minden, valamit magára adó falusi kultúrházban, üzemi-vállalati klubban oltárszerű posztamensen villogott esténként a Kékes, a szocialista magyar nagyipar elektronikai csúcsteljesítménye. Nézte a fesztivált a fél ország, s szorított Cininek, az Illésnek, Harangozó Terinek meg Kordának. Hasonló, vagy tán még nagyobb karriert futott be a Ki, mit, tud?, helyi és országos selejtezőivel, döntőivel milliókat szórakoztatva, s tanítva-nevelve a nagytekintélyű zsűri által (Pernye, Rábai, Major, vagy Szinetár miniesszéire még ma is emlékeznek az ötvenen túliak). Már a hatvanas évek előtt is voltak ilyen jellegű rendezvények – seregszemlének hívták akkoriban az amatőrök vetélkedését. E militáns megnevezés utóbb kikopott, maradt a fesztivál, ami valóban az volt, ami: „országos vagy nemzetközi jellegű ünnepélyes előadás, bemutató stb. (sorozat)”, ahogyan azt a Magyar Értelmező Kéziszótár írja.
Atyánkfia is gyakran vett részt diák, majd amatőr színjátszó, hallgatóként-nézőként pedig zenei fesztiválokon. Ez a mai, fesztiválos cudar világ azonban… Igencsak helyesli, ha „a határon túliak magyarságtudatának, magyarságának megőrzésére” Külhoni Magyarok Kulturális Fesztiválját, meg Csángófesztivált rendeznek, szívügye is, mert ezek valóban országos, sőt nemzetközi jelentőségűek, szellemiségünket tükrözve, ünnepélyes keretek között mutatják be nemzeti értékeinket országnak, világnak. Még azt is belátja, hogy szükség van a Hegyaljára, meg a Szigetre (utóbbi azért már elgondolkoztatja).
Gomba módra szaporodnak azonban országszerte az olyan „fesztiválok”, melyek a szellemi szféra helyett szinte kizárólag a testit, a kulinárist célozzák meg! Kisvárosok, falvak, egyes régiók – bevallottan hagyományteremtő szándékkal! – rendeznek bor-, sör-, kolbász-, tarhonya-, dinnye-, tök-, uborka-és cinkefesztivált (utóbbi nem madárka, hanem egy szatmári ételkülönlegesség!). Az általában egynapos „rendezvénysorozaton” Lagzi Lajcsi, a Fekete Szemek, vagy a Megasztár valamelyik friss üdvöskéje képviseli a magas a kultúrát, a szomszéd polgármestert meg közben majd megöli a sárga irigység: Hogy ez nekem nem jutott előbb eszembe, na de majd jövőre!
2007.
