Külföldjáró
Kering az atyafi az utazási vásáron. Így, tavasszal, kedves időtöltése ez, tervezni a nyarat, gusztálni a kínálatot, összevetni a tavalyival, mérlegelni, szóba elegyedni ismerősökkel…
Nagyon rég kezdte a külföldjárást, kényszerűségből, még gyermekkorában: nyaranta pár hetet Erdélyben tölthetett a nagyszülőknél! Később, már diákként a Felvidéket járta, s úgy harminc éve eljutott végre a Lajtán túlra is, ötvendolláros utazási keretét huszonöt napra szépen elosztva, Ausztrián át egészen Rómáig, s láthatta mindazt, amiről eddig csak könyvekben olvasott. Többnyire egyedül utazott, majd már „szervezetten”. Utóbb Hellász kék ege alá vágyott, s nemrég végre ez is megadatott!
Már harmadszor múlatta az időt ugyanott, egy kedves kis halászfaluban, szemben az Athosszal, élvezve a mediterrán táj derűjét, nyugalmát. A tengerparti estében hol egy olasz társaság bel cantoja szólt, hol meg osztrák nyugdíjasok Lehár-dala szállt, s a sétányon, éppen napnyugatakor, mindig megjelent egy skót úr, kockás szoknyában – elébb akkurátusan összeszerelte dudáját, majd néhány szép dallal örvendeztette meg az alkalmi publikumot. És akkor… akkor megjöttek a mieink! Egy autóbusznyi középkorú, jól öltözött, láthatóan összeszokott társaság. Már első este letették a garast. Felhajtva az otthonról hozott aranytartalékot rázendítettek, amolyan kocsmai mesterdalnokok stílusban, ki tudja jobban túlordítani a másikat, azonnal elfojtva így minden egyéb hangbéli megnyilvánulást. Ahol a magyar dal lecsapott, megszűnt az élet: az olaszok visszavonultak teraszaikról, a skót úr zavarában továbbsétált, sógorék – reménytelennek látva a helyzetet – inkább táncolni mentek. Második este már tematikus műsorral állt elő a sakálvokál: Mint a mókus fenn a fánt, meg amúri partizánokat énekeltek, végül egymást túlüvöltve szólt a bunkócska, teli tüdővel, a végén hosszan kitartva: segíííííts most! Dagadt ám a büszkeségtől minden magyar kebel…
Kering atyánkfia az utazási nagyvásárban, kerülve a szokott iroda standját, s úgy határoz, idén inkább észak felé tájékozódik. Wittenberg és Heidelberg – már csak egykori stúdiumai miatt is – éppen kedve szerinti lenne, mikor megáll mellette pár tavalyi ismerős: Németbe, Németbe?
Irány Erdély, sóhajt atyánkfia, kezdjük az egészet elölről!
2007.
