Szüretkor

 Régi szüretekre emlékezik atyánkfia az otthoni kertben, egy lélegzetvételnyi szünetben, felegyenesedve a sorok között.

Borkedvelő nép az itteni évszázadok óta. A magára valamit is adó gazda szőlőt tartott, boltos pincéje volt, de nem kereskedett a borral, napi fogyasztásra kellett nehéz ételek mellé, meg az inaszaggató munka után egy kis estvéli poharazáshoz.

A Makkoson nagy szőlőskertek voltak, művelésük az idősebb férfiakra hárult, elbabráltak vele tavasztól őszig, közben meg komáztak, vagy a magányt enyhítendő, társalogtak a demizsonnal. Szüretkor kiszínesedett a domboldal, sógor-koma összefogott, s egy alkalmas hétvégén, mikor délután már az árnyék is nyúltabb, leszedték, kitaposták – később már préselték – az Izabellát vagy az Othellot. Cigánybanda járta a kerteket, mindenfelé nóta szólt, délben meg pörkölt vagy sült szalonna illata szállt, s a gondos gazda csapra ütötte az ez alkalomra tartogatott óbort. (Atyánkfia most is érzi azokat az ízeket meg szagokat, s szinte hallja a forrásnak induló must pezsgését)

A téeszesítés lendülete aztán elsöpörte ezt a világot is, kiszántották a szőlőt, ilyen-olyan fákat telepítettek – ma satnya erdő szerencsétlenkedik a helyén.  Kiürültek a pincék, a hordók kiszáradtak, dongáikat eltüzelték, a prés meg felkerült a padlásra, ott pókhálósodott évtizedekig. Csak újabban, a kertbarátok szorgalma keltette életre a szőlővel-borral bíbelődést a ház körüli lugasban, vagy lent a kertben, nyolcvan-száz tőkével, pár kordonnal, s bár már nincsenek direkt-termők, sőt korszerű eljárásokat is alkalmaznak, ez már csak halvány visszfénye az egykor voltnak.

Már késő, állapítja meg rezignáltan atyánkfia, sajnos késő, mert a komázó, kalákába járó, keresztelőt-esküvőt-temetést tisztességgel megülő, disznótort meg névestéket tartó magyar falu haldoklik, miképpen vele pusztul az öntudatos paraszti közösség is.

                                                                                                   2010.