Szomszédoló

Kölyökkora óta ismeri atyánkfia, érettségiző diák volt, mikor a szemközti házba meghozta a gólya kistestvérnek, egy nagyobbacska lány mellé. Szülei rövidesen elváltak, anyja nevelte (apját szinte nem is látta), később nővére önként távozott az élők sorából – viszonylag korán megedzette hát az élet.  Atyánkfiával ritkásan találkoznak, néha esztendőket is átugorva, de ilyenkor, pár pohár bor mellett, csendesen beszélgetve, mindig közös hullámhosszra lelnek – „pászol az észjárásuk”, ahogy errefelé mondják. A kihagyott éveknek egyszerű okai vannak. Nemzedékét, a „ratkósokét” a hatvanas évek elejének erőszakos téeszesítése kisöpörte a faluból. Szemlét tartva nemzedéktársai felett atyánkfia szomorúan állapítja meg, hogy korosztályából csak páran maradtak otthon, a tanulni vágyókat felszippantotta a város, a többieket meg elvitte a fekete vonat. Jó, ha idővel tízből egy hazavetődött! Ezért öregednek el falvaink, tűnődik, az iskolába, hol ők még osztályonként negyvenen is jártak, most alig tudnak 20-25 gyereket összeszedni.

Zolika nemzedéke már erősen megcsappanva, de még mindig szép reményekkel indult!   Társaihoz hasonlóan szakmát tanult, s bár kőműves szeretett volna lenni, „átbeszélték” az autószerelésre, hivatkozva jó bizonyítványára, meg aztán a késő Kádár-korszak téesz-melléküzemágai, géemkái komoly álláslehetőséggel kecsegtették. A szakma megszerzése után mégis más munka után nézett, a pénz is csábította, ezért előbb az akkor még virágzó építőiparba, annak hervadtával pedig külföldre szegődött. Jól keresett, futotta motorra, szegecselt bőrdzsekire, meg hosszabb-rövidebb túrákra a haverokkal. Mindenütt vasas szakmában dolgozott, többnyire vasbetonszerelőként, s bejárta szinte fél Európát Németországtól Romániáig, Észtországtól Franciaországig.  Miután benőtt a feje lágya, mint mondja, szemléletet váltott, kezdte jobban megbecsülni a pénzt, olykor már garasoskodott is. Sokat hozott haza, így volt mire nősülni, gyerekei születtek, szép házat épített a régi helyén, irigyelték is érte elegen. Hogy még többre menjen, többet vállalt. A sok jövés-menés aztán kikezdte a házasságot, az asszony félrelépett, elváltak, de még mindig tart a vagyonmegosztási huzavona. Gyermekei közben felcseperedtek, eltávolodtak tőle, a nagyobbik a múltkor átment az utca túloldalára, s csak onnan integetett – panaszolja.

De Zoli, immár túl a negyvenen, nem adja fel! Igaz, mostanában ritkán akad külföldi munka, ha van is, csak pár hónapos, így jobbára környékbeli építkezéseken segédkezik – csurran-cseppen valami. A vakoláson és csempézésen kívül mindenhez ért, háza akár referenciamunka is lehetne, örökösen igazít rajta valamit. (A földből itt már rég nem lehet megélni, mondja, anyám is átkapálta fél életét a téeszben, s mikor az elvtársak kiprivatizálták, mehetett világgá a többivel együtt!)

Pár éve újranősült, kislánya született, s bár az asszony fiatalka, szépen élnek. Karonülő szeme fényével most éppen szomszédol. Sajnálkozik, hogy már annyi pulya sincs az utcában, kivel gyermeke majd játszani tudna, nem úgy, mint a mi időnkben – öregíti magát atyánkfiához. Lassan-lassan a nyugdíjjogosultságra is gondolni kell, de még nem tudja, hogy rakja majd össze az igazolt éveket.

Nézi atyánkfia ezt az egészséges, jó eszű, dolgos, jó szellemű, ereje teljében lévő férfit, amint csüggedten ereszti le karjait, s arra gondol, ha a regnáló hatalom nem tesz valamit sürgősen a vidéken, a végeken vergődőkért, akkor… Mi lesz veled Zoltán?

                                                                                                    2011.