Szobrok, szentek honfoglalása
„A múltat végképp eltörölni”, énekelték a béketábor internacionalistái még nem is oly rég itthon s határainkon túl, szemfényvesztésül vegyítve olykor az acélos uniszónót a szocialista hazafiság fuvolahangjával. Ma, levetve az intert, egyfajta lopakodó nacionalizmus köröz körülünk mindenütt a Kárpát-medencében, s töröl el mindent, ami a múltra, a magyar múltra emlékeztet. Szelídebb változatban a „monarchia-korabeli”, vagy „az osztrák időkből való” címkét ragasztja álságosan a magyar tervező által, magyar munkával, magyar megrendelőnek készített épületre, szoborra, gyárra, intézményre.
Emlékműveket rombolnak Vereckén, a délvidéki partizánterror színhelyein, szobrokat gyaláznak meg a Felvidéken, leszedik vagy átírják (jobb esetben csak kétnyelvűsítik) emléktábláinkat. Sepsiszentgyörgyön például ősszel a Hősök temetője I. világháborús emlékoszlopát „újították fel”. A halottak napi megemlékezők „meglepődve tapasztalták, hogy szokatlan, vadonatúj, fényesre csiszolt, szürkés kőbevonatúvá vált az oszlop”. Silabizálták, hogy „a magyar katonák nevét magyartalanították, s csodálkoztak a város hősi halottait felsoroló táblák előtt, hogy mennyi az idegen név. Történelemhamisításról beszéltek” – írja a Háromszék c. napilap január 23-i számában. Északi szomszédaink is előszeretettel művelik a magyartalanítást (Csák Mátéból így lett Matej Cák, nemrégiben meg már egészen Madagaszkárig merészkedtek, szlovakizálni Benyovszky Móricot – hogy a sok Andrássyováról meg Bebekováról ne is beszéljünk).
A legnagyobb szobor- és emléktábla-állítási mozgalom Erdélyben dúl. Lassan nincs már város, nagyobbacska falu, ahol ne állítanának szobrot vagy Mihai Viteazulnak vagy Avram Iancunak. A magyar történetírásban II. Mihályként említett havasalföldi fejedelmet újabban csakis lóháton öntik bronzba, mint Mátyást Kolozsvárott, hiszen legalább akkora uralkodónak tartják, mint ama rex Mathiast. A román történetírás szerint ő egyesítette volna először a „három román vajdaságot”, Havasalföldet, Moldvát és Erdélyt. Való igaz, hogy Erdély megtámadása és a győztes sellenberki csata után 1599. november 26-án Gyulafehérváron fejedelemmé választották (Trianonban többek között ez adott jogi alapot Erdély elcsatolásához!), de rövidke itteni regnálás után még Moldva majd Havasalföld éléről is elcsapták e nemzetközi kalandort. Basta csapataival ugyan visszatért hozzánk, megkapaszkodni Erdélyben, harcolni Báthori Zsigmond ellen, de győztes goroszlói csatája után „szövetségesét” a hírhedt zsoldosvezér 1601 augusztusában meggyilkoltatta.
Talán még nála is népszerűbb, szoborszámban mindenképp, Avram Iancu. Kultuszát a román hősök iránti olthatatlan vágy éltette, a Ceausescu rendszer kifejezetten kegyelte, és ez nagyban hozzájárult a személyével kapcsolatos mítosz kialakulásához. Ő lett ,a’ negyvennyolcas forradalmár, ,a’ román népvezér, s emiatt a kortárs román politikusokat, Brateanutól Balcescuig tudatosan halványították el mellette. Még az ének is így szól: ”Avram Iancu vagyunk mind”, s néhol a harang is az ő nevére kong… Iancu-szobor itt, Iancu-szobor ott, Iancu mindenütt. Olyan erdélyi, partiumi települések is állítanak neki szobrot vagy legalább egy emléktáblát, ahol soha nem járt, de tán még nem is hallott róluk „a hegyek hercege”. Az 1848/49-es érchegységi vérengzések román vezérének inkább a történelem süllyesztőjében volna a helye, mint szoborba öntve ma Erdély közterein. S még egy közös van bennük: Mihai és Iancu sugárúttá lettek! Szinte nincs is olyan nagyvárosa Romániának, ahol a legrangosabb boulvard ne róluk lenne elnevezve.
Az ortodoxia templomépítési láza sem látszik csitulni – újabban meg szentjeik nyomulásának lehetünk szemtanúi. Nemrég jött híre, hogy Szatmárnémeti (Satu-Mare) védőszentet választott, „Constantin si Elena”-t. Csak tudnám, mi köze e két, egyébként tiszteletreméltó szentnek a partiumi városhoz. Remélem, Szent László királyunk Váradját azért elkerüli ez az újraszentesítő igyekezet!
Hazai szoborpurparléink és a vészkorszak hiszterizált megemlékezései közepette azért figyeljünk határainkon túlra is, mert két-három emberöltő múlva…!
2014.
