Prousti pillanatok

Mi ez a penetráns bűz, kérdezte Micike néni, miután behúzta maga után az osztályterem ajtaját. 1956 kemény tele volt, éppen csak újraindult a tanítás. Atyánkfia akkor hallotta életében először ezt a furcsa, idegen szót. Tanítónénijük fintorogva sétált végig a padsorok között, ide-oda szimatolgatva, majd a szinte izzó vaskályha mellett lecövekelve kérdezte újra: Mi ez a pe-net-ráns bűz? Miután felállított pár közeli legénykét, döbbenten látta, hogy mindegyikük ülepén hatalmas nedves folt díszeleg. Némi oknyomozás és óvatos érzékszervi mintavétel után rövidesen kiderült, hogy osztályának nagy része, délutánosok lévén, mezőről hazatérő trágyahordó szánokra kapaszkodva rövidített az iskolába vezető úton. Társaival együtt Atyánkfia is kifejezetten élvezte az ingyen szánkázást, a sportos kanyarvételt, az ide-oda csúszkálást a tükörsima jeges úttesten. Arra azonban nem számítottak, hogy a deszkákra fagyott trágyalé megolvad a fenekük alatt, s a meleg osztályteremben – újabb halmazállapotváltozáson átmenve – orrfacsaró illattal, penetráns bűzzel telíti majd a légteret.

Egy életre megjegyezte ezt a szószerkezetet, de az elmúlt évtizedekben csak ritkán idéződött fel a vele kapcsolatos egykori illatélmény – egészen az utóbbi időkig. A napi parlamenti tévéközvetítések során azonban egyre gyakrabban támad déjá vu érzése…