Már egészen korán megérintett az élő történelem. Odaát, a trianoni határ szatmári túloldalán, nagyszülőknél nyaralva, estelente mindig tátott szájjal hallgattam a felnőttek beszélgetését – nem mese ez, gyermek! – a nagy háborúkról, s azokról a furcsa békekötésekről, melyekkel e háborúkat lezárták. Gyermekként is éreztem, hogy valami szörnyű igazságtalanság történt velünk, s nem értettem azt sem, rokonaimnak miért kell mindig románul beszélni, ha a néptanácshoz mennek vagy jegyet váltanak az állomáson, mikor az irodisták és a vasutasok is magyarok – egyedül a milic nem az.
Anyai nagyapám mindig azzal a „rongy emberrel”, a vörös gróffal kezdte történeteit, s Kádárral, meg az elhíresült marosvásárhelyi beszéddel fejezte be. „Eladtak bennünket! Négy boldog évünk volt csak, amikor újra magyarok lehettünk” – mondta, keserűen legyintve. Apai nagyapám meg, aki négy állam hadseregének volt tényleges katonája, rendszerint apró történetekkel színesítette a fő szálat: hogyan sorozták be „önkéntesnek” a Piave poklából nagy nehezen hazatérő bakát Kun Béláék, vagy hogyan akartak belőle őrmestert kreálni a román királyi hadseregben, s már póttartalékosként hogyan is építették az Árpád-vonalat Horthy idejében.
Kitörölhetetlenül, egy életre megjegyeztem magamnak 192O. június 4-ét, a magyar történelemnek Mohácsnál és Világosnál is sötétebb dátumát, s még inkább 1947. február 10-ét, amikor – úgy tűnik, immár egyszer s mindenkorra – bevégeztetett.
Mesélnek-e ma unokáiknak az öregek? Gyermekeink honnan ismerhetik meg a magyarság legújabb kori igaz történetét? Ideológiákkal átitatott tankönyvekből, ilyen-olyan szemléletű történelmi munkákból? Aligha! A hatvannégy vármegyések pár éve még szent hevülettel tüntettek Versaille-ban, a Kis Trianon palota előtt – mert így tanulták! – a Nagy Trianon helyett. Tíz éve meg, éppen a párizsi békeszerződés 60. évfordulóján arról beszélt a rádióban egy neves történész asszony, hogy a Luxembourg palotában írták alá az okmányt, holott amint azt a „munkásruhás szemtanú”, Illyés Gyula megörökítette: a világtörténelem e fertályórás intermezzójára a Külügyminisztérium Óratermében meg az abból nyíló szalonban került sor, XV. Lajos asztalánál.
Már csak abban bízom, hogy egyre több, történelmünk iránt érdeklődő fiatal olvassa majd Tormay Cécile ’19-es, Illyés, Cs. Szabó és Márai ’47-es eredeti naplójegyzeteit, hogy tisztábban lásson múltat s jövendőt.
