Vonaton
A Keletiből még pontosan indul a belgrádi gyors, később olykor csak döcögünk, nyílt pályán is meg-megállva, úgyhogy van idő társalogni, meg gyönyörködni a kunsági, bácskai tájban. Újvidékre megyek. A kupéban eleinte négyen ülünk, az ablaknál két húsz év körüli fiú, szerbül társalognak, szemben velem szépkorú férfiú (ő csak Kiskőrösig utazik). Később még két szerb lány kéredzkedik be, egyikőjük tört magyarsággal kérdi: Novi Sadig lehet? Feltűnik, hogy a szerb csacsogás közben a fiúk milyen szabatosan használják a magyar megnevezéseket (Móri borozó, Nyugati aluljáró). Kiskőrös előtt szedelőzködni kezd útitársunk, mire a fiúk gyermekesen hangos csókolommal, a „novisados” lány meg viszláttal búcsúzik tőle. A határon ilyenkor kötelező kényszerű ácsorgást kihasználva rákérdezek a magyar szóra. A két fiú hibátlan magyarra vált, a lányok egyike hallgat, a „bekéredzkedő” néha bele-beleszól társalgásunkba.
Igor és Zsolt. Mindkét fiú tősgyökeres újvidéki, gyermekkori jóbarátok. Igor a Corvinus Egyetem hallgatója, éppen tárgyalástechnikából vizsgázott, s most nagyszüleihez utazik – haza. Apja-anyja szerb, felmenői közül csak egyik nagyanyja volt magyar. Jugoszlávia szétesése után az apa terménykereskedésbe kezd, egészen Moszkváig löki az üzlet lendülete, három év múlva azonban visszajönnek, de nem Szerbiába, hanem a nyugalmasabb Pestre. Igor itt kezdi iskoláit, minden osztályt magyarul jár, itt érettségizik, itt jár egyetemre. Mint magyar állampolgár, most magyar útlevéllel látogat szülőföldjére. Zsolt viszont – Igor szavaival élve – „fullmagyar”, s minden felmenője az. Újvidéken óvodától érettségiig magyarul tanult. Mint szerb állampolgár, szerb útlevéllel ingázik. Pesten, a Zeneakadémia trombita szakán tanul. Ha együtt vannak, többnyire szerbül beszélnek. A magyarul is próbálkozó lány szintén újvidéki, minden őse szerb, de szülei – az otthoni bizonytalan körülmények miatt – jobbnak látták, ha Pesten folytatja tanulmányait angolul, a Közép-európai Egyetemen. Szabadkára érve szinte egyszerre cserélnek kártyát mobiltelefonjaikban, innentől elvétve már csak Zsolt beszél magyarul.
A Dusana Danilovicán. Barátaim tulajdonképpen nem is újvidékiek, a már nyugdíjas házaspár, Júlia és Josif bácskai magyar falvakból került a nagyvárosba (József örök bosszúsága, hogy elvett keresztnevét nem tudta visszaszerezni). Aktív korban az asszony tanítónő volt, a férj meg technikus. Fiuk Magyarországra nősült, családjával Debrecenben él, de munkája Pozsonyhoz köti. Hetente ingázik lakó-és munkahelye között, két-háromhavonta meg a Pozsony-Debrecen-Újvidék háromszöget járja. Már lányuk is kiröpült, párjával a helyi magyar médiát erősítik. Júliáék a Dusana Danilovica utca egyik háromemeletes házának földszintjén laknak. Elmesélem nekik odautam történetét, s esetemet a négy fiatallal. Csak mosolyognak. Ez mind semmi, mondják, ebben a lépcsőházban 16 család él, de a házaspárok közül egyedül mi vagyunk azonos nemzetiségűek, s már sorolják is lakásról-lakásra: szerb-magyar, horvát-szerb, román-szerb, szlovák-román, szerb-szlovák, szerb-ruszin…
A végeken
Több mint fél évszázada járom a Kárpát-haza „maradékországon” túli területeit. Kiterjedt rokonságom okán s jogán már gyermekkorban megismerhettem Erdély és Partium legszebb tájait, történelmi-irodalmi emlékhelyeit, majd boldogult úrfikoromban észak és dél felé kezdtem tájékozódni, s amint lehetett, a Lajtán túli részekbe is belekóstoltam. Ahol csak megfordultam mindenütt találkoztam magyarokkal, s majd’ mindenütt tudtam használni anyanyelvemet. Az üzletek s intézmények felirata ugyan idegen volt, de a bent lévők általában beszéltek magyarul.
Mégis – amikor már nem rándul görcsbe a gyomor egy-egy határátkelőnél, nem vegzálja milic a rokonaidat, s fel sem jelentenek, kedvedre jöhetsz-mehetsz, amikor csak akarsz – most jobban féltem a kinti magyarságot, mint valaha! S különösen féltem a trianoni gránictól legmesszebbre élőket, mert ott kopunk s fogyunk a legjobban! Hiába díszeleg ott az állomáson a magyar felirat is, s hiába írják ki az üzlet portáljára, hogy „Zöldség-gyümölcs”, ha a magyar szóra vasutas-boltos csak fejét ingatja, jobb estben közli valamely nyelven, hogy nem beszél magyarul. Határ-közeli helyeken olykor még beszólítanak egy-egy nénikét, bácsikát a raktárból vagy a mosogató mellől, hogy foglalkozzék az idegennel…
A Felvidéken járva, Podolinban (Krúdy kedves városkája, hol a boldog békeidőkben a gimnázium padjait koptatta) már nem akadtam egyetlen magyarul beszélő polgárra sem, hogy igazítana útba, s hiába érdeklődtem hivatalos helyeken a város egykori lakójáról, ki több remekművében is megörökítette – még csak nem is hallottak róla. Selmecen meg, Petőfi egykori líceumában, pár éve ott-jártamkor már csak a szellemek társaloghattak magyarul, üresen tátongott a valaha szebb napokat látott épület, az emléktáblát is emeletnyi magasba kellett emelni, nehogy újra eltüntesse a szláv honfiúi buzgóság.
Kárpátalján, a vékonyka határ-menti sávon túl már csak elvétve hallunk magyar szót. Történelmi emlékhelyünknél, Vereckén járva, pár éve egyedül a körorvossal tudtunk csak anyanyelvünkön beszélni (őt is Nagyszőllősről helyezték oda). Huszton meg még ukránul érdeklődve sem tudták megmondani, hogy hol is van az a bús düledékű vár. Talán a vár étteremnél – hangzott az „útbaigazítás”. Már a romoktól visszajövet, a szélső házból szólt végre hozzánk magyarul egy nénike.
Partiumban
Folyásiránnyal szemben, a Kraszna mentén kattog a vonat inneni Szatmárból a túloldaliba. A Mátészalka-Nagykároly vasútvonalat kölyökkorom óta ismerem. Gyermekéveim Nagyecseden teltek, a nyári szüneteket meg rendszerint a gránic másik oldalán, nagyszülőknél nyaralva, Börvelyben töltöttem. Most Zilahra megyek, a Református Kollégium meghívására, mégpedig vasúton, mint úrfikoromban. Az Interpicin kevesen vagyunk, Tiborszállást elhagyva már csak hárman zötykölődünk az egyetlen átmenő kocsiban: a vezető, a kalauz és én. Nincs forgalom, mondják, van, hogy üresen megyünk oda-vissza.
A börvelyi állomásnak már csak a falai állnak, meg némi tetőszerkezet, s a pálya is elhanyagolt. Balra, a temetőben nyugosznak felmenőim (két sírkertben látni még ember alakú fejfákat magyarlakta helyeken, itt és a szentesi régi temetőben). A vashíd után Lucaceni (egy húszas években idetelepített román kolónia), majd Kálmánd, a magyarul beszélő sváb falu következik, de a távolból idelátszik a kaplonyi templom is, a Károlyiak ősi temetkező helye.
Kedves városkám volt Nagykároly, Szatmár vármegye valamikori székhelye. Itt született Károli Gáspár, a megyeházán itt szónokolt Kölcsey, itt táncolt a megyebálon Júlia és Sándor, s leányka korában még láthatta itt Kaffka Margitot, a „nagyon-nagyon író-asszonyt” a kisdiák Ady Bandi is. Gyermekkoromban itt még majd’ mindenki magyarul beszélt…
Sokáig nem időzhetek emlékeimnél, mert egy fiatal lelkész vár rám, autóval megyünk tovább.
Kávásnál gondolatban betérünk Érmindszentre (nagyon fogy ott a népesség, ma már alig 150 főt számlál), s tisztelettel emlegetjük Aurel Popot, kinek az Ady-emlékház létrehozásban nagy érdemei vannak. Tasnádon, a túlméretezett ortodox templom láttán mindketten ugyanarra gondolunk… A barátságos, beszédes tiszteletes Kolozsvárott végezte a teológiát. Szeret fiatalokkal foglalkozni, egy kis szilágysági parókiáról jár be naponta a Kollégiumba.
Zilahon egy átalakított munkásszállóban működik a Református Kollégium. Az „ősi Scholát”, noha törvény van rá, még nem adták vissza az egyháznak. Csűrik-csavarják, mivel felsőoktatás is folyik az épületben – mondják, a hírhedten terebélyes Vasile Goldis Egyetem valamelyik tagozata szállásolta be magát „ideiglenesen”. Előadásomat közel kétszáz diák és felnőtt hallgatja nagy érdeklődéssel, fényesülő szemmel. Nostra res agitur (a mi ügyünkről van szó)!
Most nem látok birkanyájat, jegyzem meg visszajövet, máskor mindig legelnek itt az út mentén. Azok Szeben-környéki pásztorok, mondja derűsen vezetőm, ősszel jönnek le nyájaikkal a havasból, itt telelnek az Alföld szélén, s tavasszal mennek vissza.
Hazafelé ismét egy szál magam vagyok az Interpicin. A nyájakon tűnődöm meg a pásztorokon.
Feltartott kézzel…
Karácsony lévén összejött a család, tizenketten övezik az asztalt, együtt van háromnemzedéknyi magyar, mégis, az egyik menyecske miatt, aki történetesen román nemzetiségű, s bár érti a magyar szót, mindenki az ő nyelvén beszél. Másnap másutt ugyanez megismétlődik, mert ott meg a nagylány udvarlója született regáti, s udvariasságból románul társalognak egész este. Már észre sem veszik, annyira természetes. A nővér morgolódására, hogy a saját házukban ennek mégsem kéne így lennie, megkapja: ne légy már olyan soviniszta!
Tősgyökeres magyar családok „echte” román szokásokat vesznek át! Például a 18 éves fiúnak „honi” módira majorat (mázsorát) dukál, ami már egy újsütetű habzsolás eredménye, egyfajta dáridó, melyet a szülők rendeznek csemetéiknek, mikor felnőtt korba lépnek. De nagyon elterjedt a martisor (márcisor), a román tavaszköszöntés is – ilyenkor, március elsején, a fiúk megajándékozzák a lányokat egy piros-fehér zsinóron lógó kitűzővel. Az így s ilyen körülmények között nevelkedett anyuka aztán egyenesen büszke arra, hogy kisgyermeke három nyelven tud válaszolni, ha kérdezik: magyarul, románul meg németül – mivel az apuka „németben” dolgozik, arra is tanítgatja, merthogy sosem lehet tudni… Az öregszülék meg forognak – ma még magyar feliratú – sírjaikban.
Itthon – otthon?
Egy dunántúli városkában vendégeskedek, régi, erdélyi barátaim hívtak meg születésnapot ülni. Mondják, rendkívüli az alkalom, mert ismét együtt a család! Német neve ellenére az ünnepelt tősgyökeres szatmári, a hetvenes évek elején nősült, s igazi lófőszékely leányt vett feleségül. Még a Ceausescu-érában települtek át – ne bozgorozzák őket lépten-nyomon odahaza! – remélve, itt legalább magyarok lehetnek, meg aztán fiaik még elemisták, jobban boldogulnak majd anyanyelven. Húsz évükbe telt, míg elérték itt is az ottani szintet. Közben a gyerekek kirepültek, ők meg nyugdíjba mentek. Felmenőik közül már csak a feleség édesanyja él, s most ő is itt van, két hétre ráhagyva a kicsiny székely portát a jószomszédokra. Éppen tízen övezzük a szőttesterítős asztalt.
Gyermekeik szép pályát futottak be már eddig is. Egyikőjük programozó matematikus, vállalkozó, másikuk erdész. A nagyobbik nős, két gyermek édesapja, Hollandiában élnek, Utrechtben. Felesége belgiumi francia, egy brüsszeli szakmai konferencián ismerkedtek meg, s mivel mindketten jól beszélnek angolul, az lett közös nyelvük. Fiúk otthon holland iskolába jár, kitűnő tanuló, de jól bírja „anyanyelvét” is. Testvére, kései leányka, még karonülő, mamája hol angolul, hol franciául gügyög hozzá.
Az öcs szerencsét próbálni Svédországba ment, fent északon erdészkedik, de nehezen viseli a klímát, s erőst birkózik a nyelvvel – ebben anyjához hasonlít -, azért németül valahogy elboldogul, annyi ragadt rá az apjától. Végre elhozta bemutatni barátnőjét is, kinek szülei még Tito idején települtek ki Bácskából, s mivel anyja temerini sváb lány, jól beszél németül.
Már alig tudom követni a nemzeti-nemzetiségi szálakat, ezért igyekszem azokra szűkíteni a kört, akikkel legalább anyanyelvemen társaloghatok.
Nagyanyó eddig némán ült a főhelyen, riadtan fürkészve az egybegyűlteket, s most váratlanul felsóhajt: Mint az oldott kéve…
*
A tömbmagyarság, megfogyva bár, de még tartja állásait, Székelyföld autonómiatörekvései tiszteletreméltóak, de mi lesz a szórványban s a nyelvhatáron élőkkel? Hányan is vagyunk hát? Tizenötmillióan – emlegetik újra meg újra. Sajnos, a valóság ennél szomorúbb – szolidan számítva is közel kétmillióval!
2010-2017.
