Mint Máté tehene az útban
Szeretem a temetőket. Gyermekkorom java részét egy csónakfejfás, orgonabokros meg szomorúfűzes sírkert mellett töltöttem, nem messze ide, Nagyecseden. Akkor még nem tudtam, hogy a temető szélén, csupán kétháznyira tőlünk, miért olyan elhanyagoltak azok a furcsa, ismeretlen feliratú, dülöngő sírkövek. Számomra a mindennapos bandázás meg focizás helyszíne volt a temető e lepusztult, hepehupás része. Bárhol is járok, szeretek kószálni a holtak városában, mert szinte mindenütt megérint valami különleges érzés, hangulat, sétáljak a házsongárdi csöndben, a sokemeletes prágai zsidó temetőben vagy mindenéves zarándoklataim helyszínén, Szatmárcsekén.
Gyermekkorom szünideit rendszerint itt, Börvelyben töltöttem, hol egy-két hónapot, hol csak pár hetet – felváltva a Nagy utcai anyai és a Vasút utcai apai nagyszülőknél. Már akkor megcsodáltam az itteni temetőt, s azokat a különleges fejfákat, melyekhez hasonlót másutt addig még sehol sem láttam. Akkor még nem tudtam, hogy milyen, művelődéstörténetileg rendkívül értékes emlékek között bóklászom, hogy e temető sírjelei ősi örökségünk hordozói, s hogy a temetkezés rendje is ezeréves hagyományt követ. Később aztán, már érdeklődő ifjúként, találkoztam Bene Sándor bácsival, mint utóbb kiderült, az utolsó jeles börvelyi fejfafaragóval. Láttam munka közben, megmutatta szerszámait, mintáit, s terveztük, hogy egyszer majd filmre veszem, s akkor mindent elmond, amit e fejfákról tudni kell. Máig sajnálom, hogy elmulasztottam! Helyette már csak az utóbbi időkben, szinte a 24. órában készült fényképfelvételeim beszélhetnek, s tanúskodhatnak mindarról, amiről a későbbiekben szó lesz.
Amikor csak tehetem, mindig ajánlom barátaimnak, tanítványaimnak, hogy a határ szatmári, innenső oldalán járva keressék fel Börvelyt is, mert bizony több figyelmet érdemel ez a település, melyet térképrajzoló kezek 1920-ban Romániához kanyarítottak! Mindig is hányatott sorsú volt. A korán megtelepült falut eredetileg a Gutkeled nemzetség birtokolta, a középkorban vára is volt, s már 1216-ban említik írások. Nem akarok Börvely történelmével részletesen foglalkozni, csupán a tárgyunk szempontjából rendkívül fontos XVIII. századdal, mert az akkori történések tették anyagi-szellemi kultúráját különlegessé!
„Ez a tájék Magyarország dagasztó tekenője” írta Ady Móricz Zsigmond című cikkében a Nyugatban, 1909-ben. E megállapítás hatványozottan érvényes Börvelyre! Az egykori Ecsedi-láp szélén, a Kraszna mentén elterülő falu lakosait különböző tájakról érkező magyarokból dagasztotta egybe, gyúrta össze a történelem. 1609-től a Bethlen majd a Rákóczi család ecsedi uradalmához tarozott, a szatmári béke után azonban a Károlyiaké lett. Károlyi Sándor nagy számban telepített katolikus svábokat szatmári birtokaira, s a környező falvakból kiszorított reformátusok egy része – az előző háborúskodások alatt szinte teljesen elnéptelenedett – Börvelybe költözött. Ehhez az idehúzódó népességhez 1785 körül Bodoki Henter Márton, háromszéki származású lelkészük hívó szavára székely telepesek gyarapították tovább a falu lélekszámát.
Az Ecsedi-láp környékén őstelepes, elsősorban református magyarok és a Mária Terézia uralkodása alatt több éhínséget is átélt, ezért a termékenyebb Alföldre szívesen kijövő, ugyancsak református székely atyafiak egybedagasztása az eltelt több mint kétszáz év alatt kulturális értelemben is megtörtént!
Gondoljunk csak bele!: Börvely közvetlen környékén pl. nincsenek hegyek vagy nagy erdőségek, s mégis milyen szép faragások, míves famunkák találhatók ma is itt! Gyermekkoromban – míg a vaskerítések divatjának nem estek áldozatául – deszka- vagy léckerítések voltak utcahosszat, ácsolt kapuk, faragott oszlopok meg úgynevezett kapubálványok. De még ma is, ha benézünk régebbi portákra, díszített fejű tornácoszlopokat, könyöklőket, két-három oldalról míves, deszkamunkákkal kerített, lécrácsozatú verandákat láthatunk. Fúró-faragó volt a börvelyi ember, fából készített mindent, amit csak lehetett – felsorolni is nehéz, mi mindent! Máig őrzöm pl. azt az 1899-ben készült mángorlót, mit Fehér Ágnes dédnagyanyámnak faragott üknagyapám. Anyai nagyszüleim padlásán leltem rá, valamikor a ’70-es években. Azóta több hozzáértő, tudós barátom is megállapította, hogy ezen egyszerű asszonyi készség szerves műveltségünk ritka szép darabja, hogy asztrálmítoszi jelképeket és keresztyén szimbólumokat hordoz, meg hogy alakja és arányai az aranymetszés szabálya szerintiek, pedig csak egy kételemis parasztember faragta még a boldog békeidők Magyarországán. Sokan kérték már tőlem, páran alkudtak is rá, de ez az én börvelyi örökségem, paraszti kultúránk immár 113 éve megőrzött – Trianont átélt, két világháborút és ordas eszméket túlélt – kézzelfogható darabja, ez csak örökölhető. Eszter lányomé lesz, majd reményeim szerint valamelyik unokámé. Személyes „történelmemmel” csak azért hozakodtam elő, hogy érzékeltessem, milyen szerves anyagi-szellemi kultúrája is volt valaha Börvelynek!
Már a XIX. századi források sajátos településként említik, elsősorban egyedi viselete, szokásai és nyelvjárása miatt. Nem véletlenül járt itt Móricz Zsigmond sem 1905-ben! Hogy mi mindent gyűjtött, arról bizonyára Végh Béla Balázs majd részletesen fog szólni. Egy bizonyos, járt a temetőben, s felfigyelt az itt látható, szűkebb pátriáján, a Tisza-háton oly jellegzetes csónak alakú fejfákra is. Annak nincs nyoma, hogy az ember alakú, vagy ahogyan itt mondják a gombos fejfák felkeltették volna érdeklődését. Íróember lévén felfigyelt viszont a tréfás sírfeliratokra, s egyiket később fel is használta, ha jól emlékszem, a Pipacsok a tengeren című regényében. Több település ilyen tréfás sírfeliratait – köztük a börvelyieket is – Derecskey Imre gyűjtötte össze, majd jelentette meg 1919-ben az Est című lapban. Hadd idézzek néhányat!: „Itt helybe, Börvelybe / Lepett meg az örök álom,/ Ezzel magamat ajánlom.”, „Itt nyugszom az Úrban, / Mint Máté tehene az útban.”, „Ó halandó ember, / Ne csodálkozz azon, / Hogy a postamester is / Meghalt Szatymazon.”
E sírfeliratok – ha voltak egyáltalán, mert némely kutatók állítják, hogy többségük csak szájhagyomány útján terjedt – már rég az enyészetéi, azonban ősi örökségünk (talán még Belső-Ázsiából származó!) utolsó hírmondóiként ma is szép számban állnak itt, a börvelyi temetőben olyan ember alakú fejfák, melyek valaha általánosak voltak a magyarság szállásterületein.
A néprajzosok rendszerint négy csoportba sorolják a sírjeleket:
– Tönkös és oszlop alakú fejfák
– epitáfiumok (tábla alakú sírjelek)
– kopjafák
– lábfák.
A börvelyi református temető sírjelei az első csoportba tartoznak, mint ahogyan – a talán a legismertebb – szatmárcsekei csónak alakú fejfák is. Mindkettő antromoporf, de míg pl. a csekeiek Solymossy Sándor szerint „csónak alakjához hasonlítanak, ugyanakkor emberalakot is mutatnak”, addig a börvelyi gombos fejfák határozottabban emberformájúak! Megjegyzem, csónak alakú fejfák itt is vannak, de most a másik típus vizsgálódásunk tárgya. Szemben különböző vidékek imitt-amott még fellelhető gombos fejfáival, az ittenieken nincsenek életmotívumok (pl. tulipán vagy csillag), azonban fejrészük valóban emberfej nagyságú és mívesebben megmunkált.
A börvelyi ember alakú fejfák legrészletesebb leírásával Morvay Péter foglalkozott. Bárki elolvashatja az Ethnographia 1958-as számaiban, vagy megkeresheti az interneten. Én a továbbiak olyan dolgokról és összefüggésekről szeretnék beszélni, melyekről az imént megnevezett kutatók nem szólnak, mert vagy nem figyeltek fel rá, vagy nem tartották fontosnak.
A Kárpáthazában még fellelhető gombos fejfákról a szakértők többsége úgy vélekedik, hogy az törökkori, a hódoltság idejéből származó képződmény. Arra a szokásra vezetik vissza, hogy egykor a csatában vagy párviadalban elesettek fejét levágták, kopjára tűzték, majd temetéskor ezt szúrták le a hanthoz sírjelül. E vélekedés helytállónak tűnik, hiszen Székelyföldtől a Rábaközig férfi sírokon valóban sok helyütt láthatunk ilyen fejfákat. (Nemrégiben, a Szilágyságban járva, Sarmaságon magam is lefényképezhettem pár tucatot.) A börvelyi temető azonban kilóg a sorból, itt ugyanis ember alakú fejfa a női sírokat jelöli – a férfiaké viszont csónak alakú! Ezek a gombos fejfák ráadásul vaskosabbak, törzsökösebbek is, mint a másutt láthatók. Tájolásuk és házaspárok esetén egymás mellé helyezésük rendje is honfoglalás korabeli, vagy még annál is régebbi! Hasonlóan Árpád-kori templomainkhoz meg a környék csónakfejfás temetőihez, e sírok mindegyike keletelt, azaz K-NY-i tájolású, s minden fejfa nyugatra néz. Ha megvizsgáljuk pl. a vizsolyi, a csarodai vagy ideát a bánffyhunyadi meg sok székelyföldi egyazon korú templom tájolását, rögtön kiderül, hogy kivétel nélkül mindegyikük keletelt, vagyis a Nap járására (sőt, éves útjára!) építették. Ezekben az egykor katolikus, eredetileg román stílusban épült, később gótikussá átalakított templomokban a szentély mindenütt keleten van, hogy a felkelő nap első fénye megvilágíthassa az oltárt. Az északi falfelületen misztériumjelenetek, a szenvedéstörténet freskói vagy a Szent László legenda képei láthatóak (több helyen az utóbbi kettő együtt is), s a déli ablakokon bevilágító nap fénypászmája így, napkeltétől napnyugtáig szép sorban letapogathatja, szinte fénybe foglalja e jeleneteket. Több, már a reformáció kora után épített templomunk is folytatja ez ősi hagyományt, vagyis a keletelést, pl. a tákosi, a gyügyei, a csengersimai, de ilyen a csécsei is, Móricz szülőfalujáé. Az 1806-ban megépült új börvelyi templom szintén keletelt! Azt már végképp nem indokolja semmi sem, hogy a felsoroltak közül némelyik még az apszis ívét is megtartsa, pedig, mint már említettem: eleve református templomnak épültek! Nálunk, mármint a reformátusoknál nincs oltár, a térszervezés sem lineáris (vagyis nem vezet egy útvonal a templom nyugati bejáratától az oltárig), hanem centrális elrendezésű: az Úrasztala mindig valahol középtájon van!
Hogy miért keleteltek mégis ezek az újabb-kori református templomok, arra a kazettás mennyezetek taglalása során tudnánk magyarázatot adni – most azonban nem ez a tárgyunk!
A börvelyi gombos fejfák nő-mivoltának bizonyításakor szólnunk kell még a házaspárok egymás mellé helyezésének rendjéről is. Ha odaállunk egy ilyen páros sír mellé, s a fejfákkal egy irányba nézünk, tapasztalhatjuk, hogy a nő fejfája mindig a férfiétől jobbra áll. Az életben viszont, szakrális szituációkban (pl. esküvőn) ma is a baloldal a nőé. Még László Gyula mutatott rá a honfoglalás-kori temetők vizsgálatakor, bodrogközi ásatásai során, ezen ősi temetési szokásra, vagyis a bal- és a jobboldal felcserélésére. De az egyes személyeknél is felcserélődik a két oldal! A vitéz kardja pl. a sírban jobbra kerül, holott éltében a balján viselte, a tarsoly meg balra, ami pedig eredetileg az övén jobbra volt.
A népvándorlás majd a honfoglalás korában eleink sátorbéli elhelyezésének rendje még a következő volt: a bejárattal szemben foglalt helyet a családfő, tőle jobbra ültek a férfiak, balra a nők s a női oldal végén a gyermekek, ivarérett korig a kisfiúk is, középen pedig a tűz égett. A temetőben mindez felcserélődött: a baloldal lett a férfiaké, a jobboldal pedig a nőké!
Az imént elmondottakból még ma is sok minden visszaigazolható s bemutatható a börvelyi temetőben. Gazdag örökség birtokosai az itteniek. Nem szabad veszni hagyni, hiszen mint említettem, ezeréves örökségünkről van szó! Őrizni, ápolni s gyarapítani kellene, amit lehet, s amíg lehet!
