Hagyomány vagy tradíció (március idusára)
Hagyomány, hogy megünnepeljük március 15-ét, az 1848-as forradalom évfordulóját, s mindig hozzátesszük, hogy hányadikat – idén a százhetvenharmadikat. Ki-ki kokárdát tűz, vagy a hajba nemzeti színű szalagot fűz. Szívhez szóló műsort szerkesztenek számára, szép versek, alkalmi dalok s zeneszámok hangoznak fel, olykor korhű jelmezbe öltözött szereplőket is látni, meg a katarzis kiváltása kedvéért dramatikus játékot, vagy egy-egy ügyesen szerkesztett irodalmi összeállítást, amolyan szívhez szólót. Az ünnepségek végén aztán felcsendül a taps, mert ez is hagyomány.
A korombéliek még jól emlékeznek a rendszerválás előtti április negyedikékre meg november hetedikékre, a vöröszászlós-nyakkendős iskolai vagy falusi-városi ünnepségekre, a bunkócskás, amúri partizános meg aurórás és téli palotás emlékműsorokra, mert az is tapsot kapott ám, ” hagyományosan”! S hogy milyen rafináltan, könnyen, olykor szinte észrevétlenül lehet hagyományt teremteni (politikai, üzleti, vagy egyéb sanda szándékoktól vezérelve), annak éppen a mai fiatalok a szenvedő alanyai – hogy csak az utóbbi évtizedek halloweenes, Valentin-napos örömködéseit idézzem. Ilyen értelemben hagyományellenes vagyok!
Szeretem viszont a tradíciót, a szó eredeti, lényege szerinti értelmében, azt, ami átadást jelent. Nem kiüresedett vagy merevvé vált formát, hanem tartalmat, igazi értéket, melyet nemzedékek adnak át egymásnak s hagynak ránk, maiakra is. Az egyik ilyen érték – talán a legfontosabb reánk örökített érték! – a szabadságszeretet. Vagy a másik: múltunk és nagyjaink tisztelete, megbecsülése. Ide tartozik még a nép, a nemzet, régies szóhasználattal a ’köz’ tisztelete és tevőleges szeretete is.
Annak idején, 1848. március 11-én, Petőfi, Vasvári, Irinyi, Jókai, Irányi és Bulyovszky tanácskozásának eredményeképp, 12 pontba foglalva megszületett a polgári átalakulás radikális programja. Ez lett egyben a forradalom programja, március 15-én pedig a Nemzeti dallal együtt a szabad sajtó első terméke is. Ezt a tradíciót követte majd ’56 ifjúsága, ’48-hoz hasonlóan pontokba foglalva követeléseit. S e tradíciót folytatva tüntettek a Kádár-rendszer alatti március tizenötödikéken legbátrabbb fiaink, vállalva a gumibotozást, a kicsapatást, olykor a börtönt is, csak azért, mert újból és újból felemlegették a 12 pont némelyikét, a sajtószabadságot például, vagy ami mindig kiverte a biztosítékot: az idegen katonák (akkor az ideiglenesen hazánkban állomásozó Szovjet Déli Hadseregcsoport katonáinak!) hazavitelét. A majdani rendszerváltás előszelét jelezték e március tizenötödikék.
Sajtószabadság, felelős minisztérium, évenkénti országgyűlés, polgári és vallási egyenlőség a törvény előtt, nemzeti őrsereg, közteherviselés, az úrbériség eltörlése, esküdtszék, népképviselet egyenlőségi alapon, a politikai foglyok kiengedése, egyesülés Erdéllyel, az idegen katonák kivitele, a magyarok hazahozatala, a katonaság felesketése az alkotmányra…
Ha jól meggondolom, a 12 pont egy része ma is érvényes követelés, némelyik talán jobban, mint annakidején volt. Tetszettek volna forradalmat csinálni! – mondta utóbb Antall József az elégedetlenkedőknek. Igen, akkor talán még lehetett volna. Akkor, 1988/89-ben még tudtuk, mint tudták azt a ’48-as vagy ’56-os forradalmárok, hogy ki ellen, kik ellen vagyunk. S a „helytartótanács” bizony nagyon reszketni méltóztatott…
