Gránicon innen, gránicon túl…

Hat évtizede járom a Kárpáthaza tájait. Partiumban, Erdélyben gyermekkorom óta, Felvidéken és Délvidéken úgy harminc éve, Kárpátalján pedig bő húsz esztendeje vagyok otthonos. Ha megállok Borsiban, a Nagyságos Fejedelem születése helyén, a munkácsi vár udvarán, ha sétálok a Tisza-parti fák alatt Zentán, vagy lepihenek egy padon Kolozsvárott, a házsongárdi csöndben, sokszor jut eszembe: őseim és a velem egy nyelvet beszélők már egy évezrede ugyanitt éltek, e földet birtokolták, s itt is haltak meg, ahol éppen most vagyok. Mely nemzet fiai mondhatják el ugyanezt szerte Európában? Ismerik-e egyáltalán azt az érzést, ami engem ilyenkor mindig fogva tart? Szinte mindent láttam már, mi „kötelező”, némely helyre gyakran vissza is térek, de mostanában inkább azokat a zegeket-zugokat szeretem felkeresni, melyek távol esnek a turizmus konzumútvonalaitól. Szinte hajt valami, hogy oda nekem feltétlenül el kell mennem. Tán olvastam róla, netán képeslapon láttam, vagy éppen egy népdalban szerepelt a neve…

Elsőként legutóbbi, Kelet-felvidéki emlékeimet szeretném megosztani az Olvasóval.
Karoson vagyunk, a Bodrogközben, Sátoraljaújhelytől és Sárospataktóból egyaránt 15-16 kilométerre. Itt, egy hármas dombvonulaton kerültek elő a múlt század első felében, majd a 80-a években az Árpád-féle honfoglalók eddig ismert legnagyobb, leletanyagban leggazdagabb temetői. Az Eperjes-szögnek nevezett terület északi dombján csupán csak 13 sírt sikerült feltárni, mivel a mezőgazdasági munkák során – a tulajdonképpeni harmadikban -már legalább ötvenet megsemmisítettek. A legnagyobb és leggazdagabb temető utóbb a középső dombon került elő. A 80-as években itt 73 sírt tártak fel, s az 52. számúban rendkívül gazdag leleteket találtak. Ezek alapján gyanítják a szakemberek, hogy az elhunyt igen tehetős, nagy befolyású férfi lehetett a honfoglaló fejedelmek udvarában. E temetőt rekonstruálták aztán a kegyeleti emlékpark kialakítása során, ahol a már említett 52. sírt emlékmű is jelöli.
A három temető szervesen és szorosan kapcsolódik egymáshoz, s szinte valamennyi azonos időszakban keletkezett – az Árpád-féle honfoglalás nyitányától a 10. század közepéig.  Az ez alatt a bő fél évszázad alatt ide temetkezettek túlnyomó többsége férfi volt, ami arra mutat, hogy a nagyfejedelem itt építhette ki első hatalmi-irányítási központját. A férfisírok fegyvermellékletei és felségjelvényei is arra utalnak, hogy itt a fejedelmi udvar vagy a fejedelmi katonai kíséret magasabb rangú vezetői tartózkodtak a kíséretükhöz tartozó harcosokkal, esetleg családtagjaikkal.

A Felsőberecki csatorna hídján megyünk át Szlovákiába, éppen ott, ahol 1938-ban, a Felvidék visszatértekor, az I. bécsi döntés alapján a honvédség alakulatai. Úgy kelünk át az 1920-ban hajózhatóvá nyilvánított csatornán, mint egy kis kanálison, valahol Szabolcsban. Két egykori vármegyénk csonka részein járunk. Zemplén nagyobbik hányadát Csehszlovákiának ítélték Trianonban, Ung még rosszabbul járt a 20. századi ide-oda „rajzolgatásban”, egyik része jelenleg Ukrajnához, másik meg Szlovákiához tartozik. Jelképnek is tekinthető két félbeszelt itteni település, Sátoraljaújhely és Szelmenc: az előbbin hazánkkal, utóbbin meg Ukrajnával osztozik az új gazda.

Zemplénbe, a vármegye névadó településére tartunk. Először a régi, még Mátyás-kori megyeházát nézzük meg. Nemrégiben renoválták az eredetileg háromszintes, téglalap alaprajzú, masszív épületet. A felső szintet – talán az időtálló új tetőszerkezet miatt – visszabontották, így jelenleg már csak kétszintes az eredetileg is kicsinyke megyeháza. Azon tűnődünk, hogy – ismerve a rebellis felvidéki kisnemeseket – vajon milyen lehetett itt régen egy izzó hangulatú megyegyűlés? Fent, a település feletti földvárban még jól láthatók a megerősített sáncok. Innen két templom is vigyázza a tájat, az egyiket Bethlen Gábor idejében nagyobbították, alattuk cinterem, zömében magyar sírokkal – köztük örömmel fedezünk fel néhány „gombos” fejfát is, melyek egykor általánosak voltak a magyarság szállásterületein. A szemközti dombon  honfoglalás kori vezéri sírt tártak fel a szlovák régészek, néhány sírmelléklet nemrégiben még látható volt a megyeházán, de nem folytatták az ásatásokat…

Árpád hont visszaszerző népe hosszan időzött itt egykoron, a Tisza, a Bodrog és a Latorca által jól védett dús füvű, bő vizű tájon.  Nem véletlenül kedvelték hát eleink. De mióta Vásárhelyiék mintegy 6 méterrel mélyítették a Tisza medrét, lehúzódott az éltető víz mindenünnen.
Lelesz határát elérve bizonyítékát látjuk az imént mondottaknak. Megállunk a Tice-patak kiszáradt medrénél, s egy Árpád-kori kőhídon időzve idézzük fel a múltat, mikor még sószállító sajkák is jártak errefelé, Máramarosból hozva a kincset érő rakományt.
Lelesz talán a vidék legfontosabb települése volt a magyar középkorban, hiteles hely. Apátságát 1180-ban alapította a váci püspök. 1188-ban kolostorában, a „fehér barátok” kápolnájában imádkozott holicsi hadjárata előtt III. Béla, kinek uralkodása alatt a magyar királyság európai nagyhatalommá fejlődött. Gótikus kápolnájában időzve ismét megérint bennünket a történelem. 1567-ig, míg hiteles hely volt, minden királyunk megfordult itt. A Bánk bánból jól ismert királynégyilkosság után 1213-ban itt helyezték el a halott Gertrudisz jobb kezét is, mellyel gyilkosai ellen védekezett. A II. András által kibocsájtott leleszi alapítólevél szintén fontos nyelvemlékünk! A ma látható épület a 14-15. században épült az előző kolostor helyén, a 16. sz. első felében erődítéssel látták el, majd a 18. században barokk stílusban építették át. Gazdái, a premontreiek, rendkívül gazdagok voltak, hiszen az egykori templomos lovagok kincseit ők kapták meg!

Utunk félkaréjának végén még felmászunk a nagykövesdi várba. Roppant falai arról tanúskodnak, hogy rendkívül fontos volt e terület birtoklása és védelme urainknak.  „Maradékországba” Pácinnál térünk vissza. A közelmúltban itt volt a hivatalos határátkelő…