Ejtsünk szót végre a beszédről is!

Boldogabb időkben a magyar iskolákban mindenütt tanították a beszédet, mivel alaptantárgy volt. A felvilágosodás és a reformkor nagyjai az un. retorikai osztály stúdiumain „iskoláztak” (költőink-íróink meg a poétikain), a még régebbi századok kolostori iskoláiban pedig, ahol a hét szabad művészetet oktatták, egyenesen az alapfok, a trivium egyik főtárgya volt. Jó évszázada még az alapműveltség tartozékának számított az élő szóval bánni tudás, de nagy-és dédszüleink elemi iskolai bizonyítványaiban lapozgatva is rábukkanhatunk egy beszéd- és értelemgyakorlatok című tantárgyra.  Aztán, úgy hat évtizede, kezdett kikopni a tanrendből, s mára már nyoma sincs közoktatásunkban. Csak néhány egyetemi fakultáson foglalkoznak még beszédtanítással, intézményes keretek között: a színművészeti egyetem színész fő-tanszakán meg egyes hittudományi egyetemeken (már ott sem mindenütt!). Hivatalosan tantárgy még pár drámatagozatos középiskolában, s ezzel véget is ér a seregszemle.

Áprilisban, a magyar nyelv hetében és november 13-án, a magyar nyelv napján is szinte mindig csak nyelvhelyességről, nyelvművelésről, nyelvi hibákról, réteg-és tájnyelvekről etc. nyelvészkednek a nyelvészek, de alig esik szó magáról a beszédről. Igaz, rendkívül fontos, amit mondunk, de legalább olyan fontos, ahogyan mondjuk azt, amit mondunk. Az utóbbival ma tán több gond van, mint valaha is volt, mert az elmúlt fél évszázadban szinte leszoktattak bennünket a helyes magyar beszédről.

Tapasztalataim, különösen az utóbbi egy-két évtizedben, eléggé lehangolóak. Közszereplőink (például politikusok, rádiós és tévés újságírók, tanárok, lelkészek) beszéde gyakran érthetetlen: hadarnak vagy motyognak, magyartalanul intonálnak, helytelenül hangsúlyoznak, ritmushibásan, azaz pattogva vagy leppegve beszélnek, nem ismerik a tempó- és ritmusváltás vagy a szünettartás szabályait sem – hogy csak a legfontosabbakat említsem. S hogy miért éppen ők vannak most célkeresztben? Mert ők nap-mint nap szerepelnek, megnyilatkoznak élő szóban is, s akarva, nem akarva mutatnak (rossz) példát…

Kodály tanár úr már 1937-ben megkongatta a vészharangot. Rádióbeszédeiben, írásaiban később is rendszeresen figyelmeztette az illetékeseket beszédünk romlására, de jajkiáltásai mindenütt süket fülekre találtak. Tőle a képzeletbeli stafétabotot Péchy Blanka vette át. Az 1960-ban létrehozott Kazinczy-díj alapítványa, később pedig a szintén nevéhez fűződő Beszélni nehéz mozgalom, majd az 1973 őszén indult Édes anyanyelvünk nyelvhasználati verseny mind-mind értékes, máig nagyszerű kezdeményezés! Győr és Sátoraljaújhely évtizedek óta hagyományos helyszíne és kiváló házigazdája e vetélkedéseknek. Neves szakemberek (Lőrincze Lajos, Benczédi József, Deme László, Wacha Imre, Montágh Imre), továbbá általános- és középiskolai tanárok egész sora volt robotosa eddig is a magyar beszéd ügyének, ám amíg nem kerül vissza kötelező tanítása az intézményes oktatás keretei közé, átütő sikert nem érhettek, nem érhetnek el.

Az utolsó órában vagyunk. Riadó mindazoknak, akik még tehetnek valamit a magyar beszédoktatásért!