Boci, boci, tarka…
Alig félszázada, atyánkfia falujában még gyakran hangzott fel az elnyújtott kiáltás: Drótoszó-fótoszóóóóó! E hírverésre Rozi néni meg Juliska már készítette is a reparálni való lábast, sajtárt, tejesköcsögöt. Ha kiszakadt a vizeskanna füle, vagy kilyukadt Lajos bácsi bormérője félretették, mert tudták, hogy a drótostót, hátán hordva műhelyét, évente többször is beköszön a faluba, s mindent megjavít, ami edényben a ház körül csorbát szenvedett. Nagyobb helyeken akár négy-öt napot is eltöltött, annyi munkája akadt. Előbb beszállásolta magát egy ismerős portára, hol a koszt-kvártélyért természetben fizetett (mindent megjavított mi reá várt), majd másnap reggel kiült az árokpartra, vagy egy kút mellé, árnyas fa alá telepedve fogadta a kuncsaftokat. Mindenre volt célszerszáma meg kelléke egy kis ládikákban, ügyesen szortírozva. (A mester fogásait atyánkfia, a többi gyerekhez hasonlóan, tisztes távolból próbálta ellesni.) Jöttek is a népek csőstől! Az összegyűlt pénzecskét kicsi kendőbe kötözte, s ha már mindent befoltozott-megdrótozott, újra hátára vette a betyárbútort. A szomszéd faluszélen aztán megint rákezdte: Drótoszó-fótoszóóóóó! Zemplénből-Gömörből valók voltak e derék atyafiak, kora tavasztól késő őszig – szép, nagy kört leírva az Alföldön – gyakorolták mesterségüket.
Manapság egyre zajosabb, olykor tolakodva magakínáló házalók járnak már arrafelé is. Úgy visít fel a jégkrémes autó a legváratlanabb pillanatban, hogy majd kiesik a toll atyánkfia kezéből! A dunyhát-tollat felvásárlók szinte naponta váltják egymást, hangszóróból üvöltve-ajánlva jobbnál jobb üzletet. Az ócska bútor vagy fémhulladék után érdeklődők meg rendszerint délelőtt kiabálják ki a házbelieket, a már-már üde színfoltnak számító, mert csendesebb szavú, „románból” batyuzók pedig jobbára délután kéredzkednek be portékáikkal. Mindenen túltesz azonban a reggelente menetrend szerinti pontossággal felhangzó „Boci-boci, tarka”! Atyánkfia még jól emlékszik kezdő hegedűóráinak slágerszámára (szenvedett is a szárazfa vonója alatt, míg elfogadhatóan előcsalogatta belőle e műremeket), de ez a mostani minden eddigi ilyetén élményét felülmúlja csengő-bongó instrumentális ötleteivel, kisgyermekes bocivokáljával, poénosnak szánt csattanójával: „Odamegyünk lakni, ahol tejet kapni”. És az előadást, oda-vissza az utcában, naponta megismétlik. Műsoruk prolongálva! De meddig?
2010.
