Az iskolában

Mennyire összement az iskola is! Ide járt atyánkfia nyolc évig, a nagyiskolába, mit még Klebelsberg Kunó idejében építettek volt kétszintes polgárinak, a vidék-Magyarország felemelésének nagy lendületével. Később még egy emeletet húztak rá, annak idején sok környékbeli város irigyelte is kellőképpen – nem szólva a bent lévőkről.

Atyánkfia elemista korában sok elitiskola, sőt némely gimnázium sem rendelkezett olyan tanári karral, mint az itteni általános (ebbe persze jócskán besegített a történelem, meg az ötvenes-hatvanas évek ostoba kultúrpolitikája)! Igazgatója elébb, a rövidke „magyar világban”, a székelyudvarhelyi gimnáziumot vezette, de mivel nem engedett a ’45 utáni odaáti kényszernek, hamis esküt tenni meg nem akart, inkább repatriált, ahogyan akkoriban mondták. A nagypolitika forgószele ugyanide sodort egy járási főszolgabírót is – gondnoknak. Hasonlóan „míves” összetételű volt a tantestület, törzskara csupa máshonnan eltanácsolt osztályidegenből állt: kulákfiúk, apácák, volt horthysta tiszt, hithű kántortanító. Itt még a hittanórákat is bent tartották az iskolában! A lelkészeket cseppet sem zavarta az úttörőnyakkendős gyülekezet, hisz jól tudták, lekopik az egyszer a nyakból, de ami a lelket mélyen áthatja, maradandó lesz. Volt is színvonal, meg rend és fegyelem! Jó eszű, mezítlábas-klottgatyás kisfiúk meg cserfes-okos leánykák olyan muníciót kaptak, hogy sokan közülük meg sem álltak egyetemekig, főiskolákig. Százfős énekkara, tizenhat tagú vonószenekara volt az iskolának, képzőművészeti köre és fotószakköre már az ötvenes-hatvanas évek fordulóján! No meg virágzó sportélete! A mai ötvenesek-hatvanasok nemzedéke még jól emlékszik a fél falut megmozgató tornaünnepélyekre, a bot-, zászló- és szalaggyakorlatokra, a lélegzetállító gúlákra.

Nem véletlen hát, hogy idők enyhültével, a közeli nagyváros frissen alapított pedagógiai főiskolája sorra vitte el innen a legjobb nevelőket.

Atyánkfia most zavartan bóklászik az épületben. Hiába mutogatják a számítógéptermet, meg a legmodernebb infrastruktúrát, miközben bent 20-22 fős osztályok lézengnek ott, ahol ők negyvenen szorongtak! Azt azért örömmel nyugtázza, hogy egykori énektanára, a volt Kodály-tanítvány nevét viseli ma az alma mater, s hogy előkertjében végre kiszabadulhatott tujabokros fogságából az országzászló is, mely előtt oly sokszor szavalta édesapja: „Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?/Magasba vágyva, tengni egyre – lent;/Mosolyogva, mint méla őszi táj,/ Nem panaszolni senkinek, mi fáj…”.

                                                                                                   2010.