A visszahozott zászló
Ady Endrére emlékezünk most, születésének 135. évfordulóján, meglehetősen rendhagyó módon – félretéve az irodalmi kánont is – elsősorban arról, ami a tankönyvekből kimaradt.
Szülőfaluja, Érmindszent Édest és a család fészek-melegét jelentette, meghatározóbb volt azonban számára a hepehupás vén Szilágy, mert az volt igazi felnevelője, s onnan röppent föl a magyar irodalom egére. Falujáról így ír: „Mindszentnek hívják hasztalan,…/ S itt, jaj, átkos, fojtó az élet.” (Séta bölcsőhelyem körül). E sorok sem tükröznek valami derűs tájélményt: „Az Ér nagy, álmos, furcsa árok, / Pocsolyás víz, sás, káka lakják” (Az Értől az Óceánig). S milyen emlék fűzi a közeli Nagykárolyhoz, ahol a piarista gimnázium alsó osztályaiba járt?: a „legszörnyűbb diákéveim”. Ráadásul itt betegszik meg először, mégpedig életre szólóan. Egy lápszéli téli sikankózáskor beszakad alatta a jég, meghűl, későn kezdik gyógyítani, s még felnőttkorban is érzi majd lábában-derekában a bajt.
A gimnázium negyedik osztályának elvégzése után kerül Zilahra, a híres református kollégiumba, élete azon szakaszában, mikor talán legérzékenyebb és legfogékonyabb a lélek. 1892-ben Lajos öccsét az első, őt pedig az ötödik osztályba íratják szülei. A lehető legjobb helyre került! Zilah ekkora lett – Somlyót lekörözve – a Szilágyság „fővárosa”, ambiciózus megyei vezetőkkel, ’48-as alispánnal, Kossuth-rajongó iparosokkal, tudós kollégiumi tanárokkal. A zilahi négy esztendő Ady egyik legmeghatározóbb életélménye. Később is talán csak Párizsról ír oly szeretettel, mint az „ősi Scholá”-ról meg a városról, a „vidám pince-katlan”-ról. Jó tanuló volt, csupán a matematika okozott némi nehézséget számára (Berényi tanár úr nevét bizony nem foglalta imáiba!). Magyarra eleinte Petri Mór tanította, mégis inkább Both Istvánt emlegeti később meg Kerekes Ernőt, aki a műfordításokra irányította figyelmét. Legnagyobb hatással azonban a sokoldalú, tudós tanár, Kincs Gyula (1859-1915) volt rá, mégpedig egy életre meghatározóan.
Külön tanulmányt érdemelne Kincs személyisége! Kitűnő történelem-földrajz szakos diplomája mellé megszerzi a görög-latin oklevelet is, hogy elnyerhesse a zilahi katedrát. De ha kell, matematikát is tanít. Rendbe teszi a kollégium kusza pénzügyeit, az elhanyagolt könyvtárat modern katalógusrendszerbe szervezi; tehetséggondozó, egyleteket alapító… és a Szilágy című újság szerkesztője. Bandi tanára (nem pedig igazgatója, mint ahogyan az a tankönyvekben szerepel, hiszen csak Ady érettségije után választják meg e tisztségbe), s ő közli első szárnypróbálgatásait is. „Te bérmáltál meg, kis, vidéki lapod, / Hogy poéta lettem.” – írja később a Vén diák üdvözlete című versében. Édesanyja mellett Kincs Gyula volt az a személy, akivel soha nem civakodott, s akivel élete végéig bensőséges viszonyban volt. De Kincs rajta tartotta a szemét felfedezettjén akkor is, amikor bántották, akkor is, amikor bajba került, vagy amikor kellett egy kis segítség. Talán a legjobb példa erre Ady első párizsi útjának megszervezése és – ahogyan azt ma mondanák – „menedzselése”. Liberális irodalomtörténészék szeretik hangsúlyozni, hogy szerelme és múzsája, Diósyné Brüll Adél révén, az ő segítségével jutott ki Párizsba – mint valami selyemfiú. Holott Kincs és köre már évek óta szorgalmazta, hogy lásson világot s menjen Nyugatra. (Hogy végül a költő Párizs mellett döntött, abban Léda szerepe elvitathatatlan.) Kincs Gyula szívósan lobbizik érdekében a vármegyénél, támogatja kérvényét, rávesz több befolyásos embert a megyeházán, hogy egyengessék útját, s hogy a vármegye szavazzon meg számára egy jelentősebb összeget a 3%-os kulturális adóból a párizsi út támogatására. Végül négyszáz koronát szavaznak meg, amit Kincs még megtold kétszázzal a Szilágy nevében azzal, hogy ennek fejében majd Ady cikkeket küld a lapnak. Elmegy Érmindszentre s eléri, hogy Ady Lőrinc hozzátegyen még ugyanennyit. E nagy tekintélyű vidéki tanár azt is kieszközölte, hogy egy pesti újság tudósítójának szegődtesse. Nem kitartott selyemfiúként indult hát a „szép ámulások szent városába” (A Gare de l’Est-en), hanem 800 korona ösztöndíjjal, ami akkoriban szép summának számított, zsebében a Budapesti Napló szerződésével és egy egész Európára szóló újságírói vasúti jeggyel. Ady aztán Párizsban ledolgozta ezen adományokat, önemésztő buzgalommal írt, napi rendszerességgel küldte cikkeit Pestre, s mindhalálig kitartott a Szilágy/Szilágyság mellett is.
Idővel kapcsolata Kincs Gyulával férfibarátsággá mélyült. Tizenhét verset írt vagy ajánlott neki – köztük olyan kiemelkedő műveket, mint A Tisza-parton, a Fölszállott a páva, Az Értől az Óceánig, Az Illés szekerén, a Vén diák üdvözlete vagy az Üzenet egykori iskolámba. Ha kedves tanárát bántották, netán félre akarták állítani, mint az történt 1912 májusában, az Országos Református Tanár Egyesület zilahi közgyűlésén, Ady személyes jelenléttel tüntetett mellette – ez alkalomra írta pl. A visszahozott zászló című versét, melyet fel is olvasott a helybéli vigadóban. „Kincs Gyula bátyámnak, akinek már az sem árthat, ha Ady Endre nevű volt diákja nagyon szereti, hoztam vissza ezt a zászlót.” Temetésén, 1916. január 3-án pedig a visszaemlékezők szerint zokogva mondta: „Elvesztettem az apámat! Ő volt az én apám!” Koszorújára is ezt íratta: APÁNK VOLT. BANDI ÉS BERTUSKA.
2012.
