Sződemetertől Csekéig

Ady nyomában járva barátaimmal Zilahon töltöttünk pár napot. Már odamenet felkerestük szülőházát Érmindszenten (nagyon fogy arrafelé a népesség!), majd „hepehupás, vén Szilágyban”, Lompérton, apai nagyszüleinek egykori lakhelyén megcsodáltuk azt gyönyörűséges kazettás mennyezetű templomot is, mely pár titokzatos versének ihletője volt (A nagy Cethalhoz pl.). Zilahon aztán bejártuk a „vidám pincekatlan” minden zegzugát, ahol Bandi úrfi csak megfordult. Irodalmi, történelmi, művelődéstörténeti élményekkel telve indultuk hát ugyanazon úton vissza. Tasnádra érve valaki felvetette, hogy ha már erre járunk, s még bőven van időnk, keressük fel Kölcsey szülőfaluját is. A főútról balra térve csak egy macskaugrásnyira van ide Sződemeter (mai nevén Sauca), negyedóra alatt ott is lehetünk.

1790. augusztus 8-án itt, Külső-Szolnok vármegyében, az Isten háta mögött, egy zömében oláhok lakta kis faluban látta meg a napvilágot Kölcsey Ferenc. 1920-ban térképrajzoló kezek Romániához kanyarintották ezen országrészt is, Kölcsey politikusi karrierjének első jelentős állomásával, Nagykárollyal (Carei), Szatmár vármegye egykori székhelyével együtt. Légvonalban csak 25-30 kilométerre vagyunk az anyaországtól. Lakosságának lélekszáma ma is csekély, alig négyszáz fő, a maroknyi magyarság azonban szívósan őrzi identitását. Költőnk szülőháza ma görögkatolikus parókia.

Aki már többször is járt Sződemeteren, most nem győz csodálkozni. Ceausescu idejében, a hetvenes-nyolcvanas években csak a legbátrabbak merészkedtek el idáig. Akkoriban nem lehetett errefelé nyilvánosan „magyarkodni”, meg könnyes szemmel Himnuszt énekelni sem. Lepusztult, gazdátlan volt minden. ’90-től kezdtek csak oldódni a görcsök. A református templom is, melyben költőnket megkeresztelték, hosszú ideig kifejezetten elhanyagolt állapotban volt, azonban a bicentenáriumra készülve a Kölcsey Társaság és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület kezdeményezésére felújították, s akkor állíthatták fel a templom előtt Kölcsey szobrát is, Kő Pál alkotását. A szülőház, az egykori Bideskuti-kúria a templommal átellenben látható, falán az 1990-es új emléktáblával. (A régi sorsát, melyet még a Wesselényi Társaság állíttatott 1890-ben, a békesség kedvéért most ne feszegessük…).  A templomot, melyet 1760-ban építettek Kölcsey anyai dédnagyanyja, Bideskuti Julianna támogatásával, az utóbbi évtizedben teljesen felújították, és a kicsiny lelkészi hivatal mellett 2019-re felépítettek egy nagy kiállítóközpontot is.  A tárlat, mely „A hon felett fénysugarat vonni” címet viseli, elsősorban Kölcsey életének és szellemiségének állít emléket. A Petőfi Irodalmi Múzeum segítségével létrehozott kiállítás rendkívül látványos, mindenki számára érthető és érzelmekre ható. A háromszintes épület alagsorában étkező, a tetőtérben pedig szálláshely is várja mindazokat, akik – immár nem az Isten háta mögött! – hosszabb időt szeretnének itt eltölteni.

Visszatérve Tasnádra, onnan már csak félórányira van Károly. A táj vígasztalanul kopár, a hajdan itt sorjázó, derékig meszelt útmenti fákat ’90 után szinte mindenünnen eltüntette a haszonszerző igyekezet. Gyermekkorom kedves városkája volt Nagykároly. A közeli Börvelyben (Berveni), apai-anyai nagyszüleimnél töltöttem szinte minden nyarat, s gyakran jöttünk be ide kisebb-nagyobb dolgokat vásárolni, utána meg fagylaltozni egy jót a gyönyörű várkastély kertjében. A történelmi épület akkoriban éppen pionírházként fungált. Később már azt is megtudtam, hogy itt született a bibliafordító Károli, a megyeházán itt szónokolt Kölcsey, itt vallott szerelmet Júliának Sándor, s leányka korában még láthatta itt Kaffka Margitot a kisdiák Ady Bandi is. Mivel társaságunk minden tagja már járt máskor is Károlyban, újra csak nyugtázni tudjuk, hogy milyen kitűnő munkát végeztek a kastély megszépítői.   Még vetünk egy pillantást Ady és Itóka szobrára, aztán irány, amiért idejöttünk: az egykori megyeháza! Csalódásunk leírhatatlan, hiszen a megjelölt helyen, a str. Iuliu Maniu 20. sz. alatt, a Iuliu Maniu műszaki főgimnáziumot találjuk. Rosszul cseng e név Erdély-szerte… Sehol egy tájékoztató arról, hogy mi is volt ez az épület eredetileg. Végül a baloldali szárny falán, a magasban felfedezünk egy újrafestett márványtáblát, mely szerint: „Ebben az épületben dolgozott vármegyei jegyzőként a jogász, politikus, országgyűlési képviselő, nemzeti imánk költője 1829-1834 között.” Ennyi. Sic transit gloria mundi – errefelé…

Irány maradékország! Ismét szembe jön velünk a történelem. A gránicot most Csanálosnál (Urziceni) lépjük át, ugyanott, ahol 1940-ben, Erdély visszatértekor honvédjeink jöttek be. Itt született Tempfli József, a későbbi nagyváradi kat. püspök, aki éppen tízéves volt akkor, s gyakran mesélte el e bejövetel személyes emlékeit. Ott bámészkodott cimborái között, mikor a menet élén lovagló magyar tiszt egyszer csak lehajolt érte, felkapta, és maga elé ültette. Az egész falu őt, a kis Tempflit nézte. Büszkén ki is húzta magát, hiszen ő vezette be Erdélybe katonáinkat. Életem legszebb élménye volt – fejezte be mindig, fényesülő szemmel püspök úr. Immár a gránic innenső oldalán, Mátészalka felé robogunk. Sietünk, hogy még setétedés előtt Csekébe érjünk. Csonka-Szatmár egykori megyeszékhelyét éppen csak érintve jeles helyhez érünk. Kocsordon, de még innen a Krasznán áll a Székely Hadosztály emlékműve. ’50-ben lebontották, de ’95-ben újra felállították! Három székelykapun át lehet feljutni a kicsiny dombon álló jelhez, mely a hazafiúság, a becsület, a kitartás és a magyar katonaerények kiemelkedő példáira emlékezteti az utazót. A Kratochvill Károly ezredes vezette alig tízezer fős Székely Hadosztály – egyedül s csak saját erejére számítva! – tartóztatta fel 1918/19-ben az Erdélyen átözönlő román áradatot Máramarosszigettől Belényesig, lassítva ezzel a keleti országrészek elfoglalását. A hazai történelemkönyvekből ez is kimaradt! Holott, ha ők nincsenek, mára tán a Tiszántúl is Nagy-Románia része lenne, ahogyan az eredetileg tervezve volt. Tette ezt e maroknyi sereg éppen akkor, mikor Linder Béla hadügyér úr egy katonát sem akart látni…

Tunyogmatolcs felé fordulva az országút a Holt-Szamos mellé simul (itt írta az egykori utazó örökbecsűjét, a Falu végén kurta kocsmá-t), majd az ásott Szamost átlépve máris a nagy tiszai árvízben sokat szenvedett Fehérgyarmaton vagyunk, s onnan tovább menve, Penyigénél a Szenke patakot keresztezzük, hol egykor kilenc kislány fulladt vízbe. Lassan ennek is már vagy száz éve! Emléküket ballada őrzi, meg kilenc szép kopjafa a túlvégi temetőben. Bár szeretnénk, most nincs érkezésünk időzni Túristvándiban sem, a gépészkovács egykori házánál, hol gyermekkorában a kis Móricz Zsiga hallgatta szájtátva a felnőttek történeteit. Szívesen ejtőznénk a Túr partján is, a híres vízimalomnál, mely megmaradásának titkát öreg molnárja csak sokadik találkozásunk-barátkozásunk után árulta el…

Végre Cseke, Ferenc tekintetes lakó-, majd nyughelye! Egyenesen a temetőbe megyünk. A csónakfejfás sirkertben párásodó szemmel énekeljük nemzeti imádságunkat. A lenyugvó nap halvány bíborral borítja be síremlékét.