Sorskérdések
Havas Krisztus-kereszt az erdőn, / Holdas, nagy, téli éjszakában: / Régi emlék. Csörgős szánkóval / Valamikor én arra jártam / Holdas, nagy, téli éjszakában. // Az apám még vidám legény volt, / Dalolt, hogyha keresztre nézett, / Én meg az apám fia voltam, / Ki unta a faragott képet / S dalolt, hogyha keresztre nézett. // Két nyakas, magyar kálvinista, / Miként az Idő, úgy röpültünk, / Apa, fiú: egy Igen s egy Nem, / Egymás mellett dalolva ültünk / S miként az Idő, úgy röpültünk. // Húsz éve elmúlt s gondolatban / Ott röpül a szánom az éjben / S mit akkor elmulasztottam, / Megemelem a kalapom mélyen. / Ott röpül a szánom az éjben.
(Ady Endre: Krisztus-kereszt az erdőn)
Hölgyeim és Uraim! Tisztelt műpártoló közönség!
Egy kiállítás megnyitója ritkán szokott verset mondani. Hogy most mégis megtettem, az nem véletlen. Ady költeménye akár mottója is lehetne e kiállításnak, de mindenképp ihletője az egyik alkotásnak.
E röpülő időben Győri László szobrász- és Makoldi Sándor festőművész tárlata igencsak rendhagyó. Emlékezés, tisztelgés és figyelmeztetés egyben a magyarság Debrecenhez is kötődő, éppen 90 éve elhunyt nagy alkotóira és gondolkodóira: Ady Endrére, Csontváry Kosztka Tivadarra és Mednyánszky Lászlóra. A Hortobágy poétája, a Hortobágy és a Debreceni nagyvásár festője a mienk, itthon vannak hát Debrecenben!
Országosan is nagy év az Úr 2009. esztendeje, amolyan emlékezős-ünneplős év! Gondoljunk csak a félévezredes Kálvinra, vagy a mi 250 éve született Kazinczynkra, a 150 éves Benedek Elekre s az éppen 100 esztendős Radnótira! Az imént soroltakat megsüvegelik mindenütt, határainkon innen és túl. De ezt a hármat, Adyt, Csontváryt és Mednyánszkyt, haláluk 90. évfordulóján csak itt, Debrecenben idézik, méltatják s ünneplik. S ez nem véletlen, mert itt, a szabadság őrvárosában, szerves műveltségünk egyik őrhelyén bizony nagy dolgok születnek akkor, ha egy-két magyar összehajol! Ezen összehajolók meglett korú fiatalemberek: Makoldi Sándor és Győri László, meg a Magyarok Szövetsége képviseletében a főszervező, Mohácsi Gyula.
Figyelmeztető is ez a kiállítás, mint mondtam. Figyelmeztetés sorskérdéseinkre, közülük is a legfontosabbakra: Kik is vagyunk mi, magyarok, hol állunk, és hova tartunk? E kérdésekre a „hármak”, bő évszázada, szavakban és képekben adtak időtálló, példaértékű választ. (Ma e kérdéseket, különösen az elsőt, nem szokás, s nem is illik feltenni – még tán gondolkodni kezd rajta az elbutított magyar!)
Hol is vagyunk, s hová tartunk? Erre viszonylag egyszerű a válasz: Unióból az Unióba!Aztán, mostanában mindig hídról szónokolnak „nagyjaink”, valamiféle hídszerepet szánnak nekünk, pedig már Ady Endre rámutatott: kompország vagyunk!
Most is az első kérdésre kéne tán előbb megfelelni, mint ahogyan a „hármak” tették volt. El kellene jutni előbb önmagunkhoz, végre haza kellene találni! Ady, Csontváry és Mednyánszky eljutottak ide: önmagunkhoz, magyarságunkhoz s hazataláltak. Ugyanúgy, mint a zenében Bartók és Kodály! Ugyanazt a formanyelvet találták meg ők is, s beszélték anyanyelvi szinten, ki-ki a maga műfajában. Így lettek óriások!
Ezt azonnal meglátták, és nagyra értékelték már a kortársak is. Csontváryról például így nyilatkozott Picasso: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül is van még festő ebben a században!” A Panaszfalat nézve meg így fordult Chagallhoz: „No mester, ezt még te sem tudnád így összehozni!”
Ady garabonciás volt, Csontváry táltos (Pap Gábor „szereposztásában”), Mednyánszky meg remete, vagy „szent ember” (ezt már én teszem hozzá). Így is éltek, s hittek önmagukban, küldetésükben!
Vegyük csak az utóbbit, Mednyánszkyt, az arisztokratát, kinek birtoka volt a fél Felvidék! Vagyonát elosztogatja a szegények között, Párizsban csavargók közt él. Végigjárja az első világháború poklait, Galíciától Szerbiáig, megsebesül, s nagy betegen, magányosan hal majd meg bécsi műtermében.
Már 65 éves, s mint harctéri rajzoló, a Kunstgruppe tagja, az olasz fronton, kint, a két lövészárok között rajzolja a halott katonákat, golyózáporban, az ellenséges csapatok tiszteletét is kivívva. Il Santo – suttogják az olasz bakák, a Szent, és nem emelnek rá fegyvert!
A Garabonciás, a Táltos és a Szent ember nyomában jár a két most kiállító művész. Szövetségesek, s szinte testvérek ők – 65 évével Győri László az idősebbik, Makoldi Sándor még „csak” 64 éves.
Műveik az élmény, a szemlélet és a kifejezés esztétikai hármasát tekintve is rokonságban vannak!
Győri 19 plasztikájának és Makoldi 14 festményének láthatóan legfontosabb élménye, élményköre a magyar hagyomány, annak is legmélyebb rétegei: a „jó pásztorok hagyatéka”, ősi műveltségünk, ősvallásunk, mondáink, meséink, az asztrálmitoszi örökség és a keleti filozófia. Ilyenek Győritől az Életfa, a Táltos, A lélek fája, a Lélekmadár és A Tao az út, Makolditól A kehely kitöltetése, a Tao-tó, vagy a három nagy kérdést feltévő Honnan jöttünk?, Kik, mi népe vagyunk? és a Hová megyünk?
Ezen élménykörhöz tartoznak szent állataink, a Csodaszarvas, a Fehér ló és a Turul. De mondáink-meséink Fehér lova Győrinél a hátán fekve, fájdalmában kapálódzik, szenvedi jelen sanyarú sorsát, szinte felkiáltójelként…
Ugyancsak ezen élménykörből valók őstörténetünk, történelmi múltunk mitikus alakjai: Hunor és Magor meg Nimród, az égi vadász Győritől, vagy a Jött éve csodáknak Makolditól.
Másik nagy meghatározó élményük az antikvitás és a keresztény kultúrkör! Makoldi Káronja, vagy Győri Stációja, Magyar Pietája és az Európa elveszejtése tanúskodik erről.
A harmadik kör a „hármak”, vagyis Ady, Csontváry és Mednyánszky rokonvilágát idézi. Ilyenek Makoldi képei közül az Ady-vers ihlette Krisztuskereszt, a csontvárys Istenfa, vagy a Mednyánszky emléke előtt tisztelgő Tavaszi áldozat.
Győri László A szent című kompozíciója pedig a 225 éve született Kőrösi-Csoma Sándornak állít emléket, annak a nagy tudósnak, kutatónak, őshazakeresőnek, akit a hazai hivatalosság szinte minden idei évfordulós megemlékezésből kihagyott.
Az itt látható szobrok és képek stílusegységét az organikus szemlélet biztosítja! Ez az organikus szemlélet jellemző a kiállítás megrendezésére, a művek térbeli elrendezésére is! A centrumot Győri Szentháromság kapuja jelenti, mely már makettként is kitűnő kompozíció, s megkapó látványt nyújt. Bizton remélhetjük, hogy a nemsokára Nádudvaron megvalósuló négy és fél méter magas változata igazi katarzis-élménye lesz majd e kapun átlépőknek!
Ha pedig képzeletben körré tágítjuk e négyszög alaprajzú teret, egyfajta magyar panteonban találjuk magunkat, hol Győri istenszobrait Makoldi-szentségek övezik.
Nemcsak a magam, de minden jelenlévő nevében is mondom:
Illesse köszönet a Magyarok Szövetségét e tárlat megrendezéséért, a Kelettervet pedig a képek, szobrok méltó befogadásáért. Megnyitónkkal Debrecen egyben új kiállítótermet is kapott! Áldás legyen rajta!
Befejezésül csak egy mondatot még, köszönetképp, az alkotókhoz:
Ezeréves ősi nyelven, ezeréves ősi jellel, az Úr 2009. esztendejében, advent előestéjén, e képek és szobrok által üzenitek nékünk, hogy a Tejút Csillagösvényén, eleink Világfáján, az Égigérő Fán ismét megérkezik hozzánk, mint ezer éve annyiszor, ismét megérkezik a Csodafiúszarvas, a Fényt Hozó, az Igével Teremtő, a Megváltó Krisztus Úr, kinek lábanyomán élet fakad, s ezeréves ősi nyelven, ezeréves ősi jellel, ily „korszerűtlenül”, már-már a regősök csacska énekével üzenitek, hogy mi, a Csodaszarvas Népe még mindig vagyunk, megfogyatkozva bár, s hogy csüggedésre nincs okunk, s hogy reményteljes, újabb évezred vár reánk, mert nekünk nemcsak hitünk, de küldetésünk is van e világban, keresztényként és magyarként – ezeréves ősi nyelven, ezeréves ősi jellel üzenik ezt képeitek és szobraitok.
Ámen!
(Elhangzott Debrecenben, 2009. november 27-én, a Keletterv-székház galériájában)
