A Szamos vize
Kering atyánkfia a nagyvilágban, no nem a valóságban, csupán virtuálisan. Gyakran keresik a világhálón a Föld legeldugottabb pontjairól, tanácsot, vagy segítséget kérve, s nemritkán egyszerűen csak a szóváltásért. Levelet, képeslapot, fotót sűrűn kapott már eddig is, hol a Niagara mellől, a Cluny apátságból, vagy a Stonhange-től, hol csak innét a szomszédból, Erdélyből. A korral jár, intézte el ez idáig, a kisvárosnyi tanítványseregből néhányan még jó szívvel emlékeznek rá.
Ez az új keletű jelenség azonban… Egyre többen jelentkeznek olyanok, világfalunk különböző zugaiból, akik nagyobb létbiztonságot keresve rajzottak ki innét, hon hagyva barátot, szerelmest, szülét. De atyánkfia aggódva figyeli az elbocsátó haza nemtörődömségét is, az itt maradók fásultságát, meg a hatalmasok kézlegyintéseit.
Egyszer őt is megkísértette a jobb, szabadabb, boldogabb világ ígérete, még úrfi korában, mikor először életében Nyugaton járt – Luzernben vagy Zürichben, már nem is emlékszik pontosan, de egy tó partján történt, annyi bizonyos -, ottani magyarokkal találkozva. Győzködték, maradjon kint, állást is kínáltak egy színházban, otthoni fizetésének majd’ húszszorosát ajánlva, s hogy befogadják, meg segítik. Annyira igéző és csábító volt mindez, hogy szinte beleszédült. De hát engem Szamos-vízzel kereszteltek!– villant egyszer csak agyába, elemi erővel, gyermekkora óta kitörölhetetlenül, százszor megidézetten, s már mondta is, mint végső érvet (a kis szatmári faluban, ahol született, akkoriban még az volt a szokás, hogy kora reggel nagytiszteletű úr csónakba szállt, egy presbiter kíséretében folyóközépig evezett, s a kis keresztelőkancsót megmerítette a Szamosban). Azóta sem bánta meg, hogy engedve e félig pogány, félig keresztyén szokás vonzásának, hazajött.
Vannak-e manapság ily elemi vonzások? Igaz-e még, hogy: Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza? Érvényes-e ma is Veres Péter szava: Én nem mehetek el innen! Éppen e mai, kitaszító haza körül keringnek atyánkfia gondolatai, meg József Attila, Dzsida és Márai magyarságversein tűnődik, mikor lehullott ékezetű névvel érkezik újabb üzenet: küldene már néhány anyák napi verset-novellát a világ túlfelére, Új-Zélandba egy kis magyar kolóniának!
Látjátok feleim…
2007.
