Beszédünkről szólva…

Mikor e sorokat írom, január 22-e van, a magyar kultúra napja. Drámaíróversennyel, színházi- és filmbemutatókkal, hangversenyekkel, kiállításokkal teszik emlékezetessé szerte a Kárpát-hazában, százak és ezrek mondanak egyszerre verset, díjakat meg kitüntetéseket adnak át az arra érdemeseknek. A Kölcsey Társaság (a magyar kultúra napjának ötletgazdája) idei rendezvényén Kósa Ferenc Kossuth-díjas filmrendező vehette át a Kölcsey-emlékplakettet Ferenc tekintetes falujában, Szatmárcsekén. Szó sem esik azonban sehol kultúránk sok ezer éves fundamentumáról, arról az örökségről, melyhez mindenikünk születése jogán hozzájuthat: a magyar beszédről. Más, hasonlóan jeles alkalmakkor, mint például áprilisban, a magyar nyelv hetében vagy november 13-án, a magyar nyelv napján, amikor kézenfekvő volna beszédünk egyediségét méltatni, nagyszerűségét ország-világnak felmutatni, ápolásával és védelmével foglalkozni, jobbára csak nyelvhelyességről, nyelvi hibákról – esetleg réteg- és tájnyelvekről – nyelvészkednek a nyelvészek. Magáról a beszédről, vagyis arról, hogy hogyan mondjuk helyesen, sajátosan magyaros beszédtechnikával azt, amit mondunk, még elvétve sem esik szó. Magyar iskolákban szervezetten, intézményes keretek között ma nem tanítanak beszédet. Utoljára majd’ hetven éve volt tantárgy az elemi alsó tagozatán – elnevezése sok mindent elárul: beszéd- és értelemgyakorlat.

Immár nyugdíjasként hetedik éve vagyok az MTVA egyik beszédtanára. Tanult mesterségem is, hiszen még a ’70-es években a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházelmélet szakán – posztgraduális képzésben – Fischer Sándortól, a későbbiekben pedig Montágh Imrétől sajátíthattam el a mesterség alapjait. A legtöbbet mégis annak a Mesternek köszönhetem, ki nem is tanított: Kodály Zoltánnak. Rádióbeszédeit hallgatva, az életműsorozat köteteit* forgatva döbbentem csak rá arra, hogy milyen nagy kincs birtokosai is vagyunk mi, magyarok. Fizikusok, pszichológusok és agykutatók beszéddel kapcsolatos kutatásai tovább erősítettek ebben.

Fentiek alapján számos kérdés kellene feltenni s megválaszolni. Erre, elsősorban terjedelmi korlátok miatt, nem vállalkozhatom. Egyre talán igen:

Miért olyan különleges a mi beszédünk?

Ha külföldön (a Kárpát-hazán kívül) járunk, mindenütt felfigyelnek különleges beszédünkre – olykor még furcsállják is. Hogy miért? Mert a mienk hangzása teljesen más, mint a szomszédos vagy még távolabbi nyelveké! Más a zeneisége (hangsúlyrendszere, ritmusa, dallamvezetése), még a beszédtechnikánk is lényegesen eltérő! Ez a másság jellemzi egyébként egész kultúránkat itt, Európa közepén, mert nekünk, magyaroknak más a gondolkodásmódunk, más a tér-időszemléletünk, a kép-jelrendszerünk, de más az ízlésünk és mások a szokásaink is – hogy csak a lényegesebbeket említsem.

Beszédünk különlegességéről már 1836-ban így nyilatkozott monsignore Mezzofanti, aki élete vége felé 58 nyelven írt és 103 nyelven beszélt: „Tudják-e, melyik az a nyelv, amelyet konstruktív képessége és ritmusának harmóniája miatt az összes többi elé, a göröggel és a latinnal egy sorba helyezek? A magyar…”. Szinte vele egy időben jelentette ki Jakob Grimm, az első német tudományos nyelvtan megalkotója, hogy a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet! S hogy időben közelebbi citátumot is hozzak: Grover S. Krantz, világhírű amerikai antropológus, a Washingtoni Állami Egyetem professzora 1988-ban, Az európai nyelvek földrajzi kialakulása című művébén**, az eddig Európa mostohagyermekeként kezelt magyarságban Európa műveltségalapító ősnépét ismeri fel: „A magyar nyelv ősisége a Kárpát-medencében… meglepő, úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét … az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégibb.”

A magyar nyelv eredete, fejlődéstörténete sokakat érdekel (különböző irányzatok csapnak össze újra és újra e körül), s legnagyobb örömömre egyre többen ismerkednek az ősi magyar írással is, amit hol székely-magyar írásnak, rovásírásnak, hol pedig pálos-rovásírásnak neveznek, magával a beszéddel azonban kevesen foglalkoznak – érdemben! Magyar-történelem szakos az alapvégzettségem, de tanulmányaim során én is csak beszédművelést tanultam (ami elsősorban nyelvhelyességről szóló stúdium volt), nem pedig beszédtechnikát vagy retorikát. Harmincéves is elmúltam már, amikor végre valaki közérthetően elmagyarázta, hogy mi is a magyar nyelv, a beszélt nyelv tulajdonképpeni lényege. Teller Edéről van szó, a világhírű atomfizikusról. A 80-as években láthattuk a Magyar Televízióban azt a sorozatot, melyben az Egyesült Államokban élő tudós magyarokat, köztük jó pár Nobel-díjast szólaltattak meg. (Sajnos, nem sikerült megszereznem az eredeti felvételeket, ezért emlékezetből igyekszem felidézni az elhangzottakat.) Riporteri kérdésre, hogy „minek köszönheti ezt a hatalmas sikert”, egymástól függetlenül egybehangzóan azt válaszolták, „mert magyar az anyanyelvem”. A riporterasszony az utolsóként interjúvolt Teller Edénél végre megkérdezte: Miért gondolja így, professzor úr? Válaszát egy életre megjegyeztem: „Azért kérem, mert a magyar nyelv az egyetlen beszélt nyelv a világon, amelynek fény természete van”. Az újságíró, mivel nem értette a választ, továbbfaggatta: Hogy tetszik ezt gondolni, professzor úr? „Hát kérem – mondta Teller Ede – mint tudjuk, a magyar ősetimonoknak, melyek egyszótagos szavak, két jelentésük van, éppúgy, mint a fénynek. Amint a fény egyszerre anyagi- és hullámtermészetű, azonképpen a magyar beszéd is. Mert pl. ha azt mondom magácskára, hogy nő, akkor a nemére célzok, de mit csinál ott az a virág? Nő. Az ér főnév is, ige is. Az ég, a vár, a dob úgyszintén főnév is és, ige is.  S mindig az dönti el, e sajátos kettősségből melyik jelentést értjük, hogy milyen környezetben használjuk… Ezért vagyunk zseniálisak” – tette még hozzá mosolyogva.

A másik nagyon fontos vonás a beszélők attitűdje. A magyar a partnert partnernek tekinti – verbális kommunikációnk e szempontból különösen interaktív! Mivel a beszélgetőtársam nem fogyatékos, ezért tételezem, ha egyszer elmondtam neki valamit, akkor azt megjegyezte, nem kell neki újra és újra elmondani, mert tudom, hogy tudja. Talán ezért használ a magyar igen sok hiányos mondatot. Ha egyszer szóba hozom például Sárikát, amíg egy személyről beszélek, akár egy fél óráig is, a partner mindig tudja, hogy változatlanul Sárikáról van szó. 

Egy picit bonyolultabb példával illusztrálva: Zsuzsika már iskolás. Szeret oda járni. Nagyon szorgalmas. Mamája meg épp ezt szereti benne! Nem kell külön részleteznem, hogy Zsuzsika hétéves kisleány, s hogy az intézményesített oktatás keretei között szerzi az ismereteket, mert tudom, hogy a partner ezt tudja. Aztán: Szeret oda járni. Nem fejtem ki, hogy ő, mármint Zsuzsika szeret iskolába járni. Nagyon szorgalmas, de nem a vasgyűjtésben vagy az almaszedésben, hanem a tanulásban, mert tudom, hogy a partnerem másra nem gondolhat. Mamája meg épp ezt szereti benne. Vagyis Zsuzsikában azt szereti a mamája, hogy nagyon szorgalmas. Bár itt még nincs eldöntve, hogy az anyukájáról vagy a nagymamájáról van-e szó. Későbbiekben majd az is kiderül…

Gyakorlóiskolánkban a következő párbeszéd hangzott el egy tanítónő és tanítványa között: – Pistike, elhoztad a meséskönyvedet? – El. – Odaadhatom Zolinak? – Oda. No, ezt tessék lefordítani bármilyen idegen nyelvre! A két igekötővel Pistike komplett mondatokat helyettesített. Tehát nem kellett azt válaszolnia, hogy: Igen, tanító néni, elhoztam a könyvet. Elegendő volt ennyi: el! De a tanítónő sem papírhajtogatáshoz vagy gyújtósnak kérte el, hanem olvasásra. Ismét csak a „tudom, hogy tudja, hogy tudom, hogy tudja” érvényesül, s egy kicsike részben (egy igekötőben) mégis ott az egész!

Én, bocsánat a képzavarért, füllel szoktam kukkolni. A következő párbeszédet nemrégiben hallottam Debrecenben, a Pálma cukrászda előtti villamosmegállóban. Többen várakozunk a járdaszigeten, vége a focimeccsnek, már jönnek a szurkolók is, meglehetősen letörve. A mellettem álló fiatalember int közeledő barátjának:

– Szevasz! – Szasz! – Vótál? – Vótam. – Beteg vagy, oszt mégis kijöttél? – Ki! – Na, mi vót? – Áááá… , s legyint egyet.

 A lehető legegyszerűbb „dialógus” fültanúja voltam. A szituációból tulajdonképpen minden kiderül: a mellettem álló eleve feltételezi a barátjáról, hogy tudja, mi után érdeklődik. (Vótál? Vótam.)  Aztán megint jön az igekötős válasz: ki. A Na, mi vót?  kiegészítendő kérdés bővebb válasz reményében hangzott el, de a legyintéssel kísért elhúzott áááá… így is kifejezte a drukker csalódottságát.

Talán az előbbiekből is kitetszik, hogy a magyar beszélő mindig partnerben és globálisan gondolkodik, de a részletekből lehet következtetni az egészre is.

Ezt egy tipikus nyugati agy nem tudja, mert az európai fordítva gondolkodik! Előre gyárt szerkezeteket, mondatokat, s e panelekből építi fel a beszédházat. Tehát pont fordított az attitűdje, a részletekből halad az egész felé, míg a magyar mindig szövegegészben gondolkodik, és abban értelmezi a részleteket. Talán ezért is lassúbb valamivel beszédtempónk az európai átlagnál! A gyors beszédet ugyanis nem tudja a magyar agy expressz-sebességben dekódolni.

Milyen érdekes, ma már szinte alig tanulnak németül, pedig az én diákkoromban ez volt ,a’ nyugati nyelv. Már az első órák valamelyikén figyelmeztettek bennünket: Tessék egész mondatban válaszolni! Nehéz volt hozzászokni, hiszen mi gyakran szoktunk hiányos mondatokat használni. Aztán ami újabb nehézséget okozott: a KATI szórend. Aki beszél németül, az tudja, mit jelent e betűszó… 

Most kell szóvá tennem, hogy a magyar társadalomtudományok művelői nem használják fel kellőképpen a természettudományok eredményeit, s kutatási módszereiket sem alkalmazzák. Az imént vázoltak háttérmagyarázatához ezúttal az agykutatókat hívom segítségül. Varga Csaba: A magyar ész*** című tanulmányából fogok idevágó részleteket idézni:

„Nyelvünknek és műveltségünknek köszönhetően gondolkodásunkat teljes mértékben megszabja az, hogy jobb agyfélteként irányítja a balt, míg a nyugati gondolkodásban a bal agyfélteke uralja a jobbot. A jobb agyfélteke munkája: képzelőerő, bölcselet, a kép átlátása, lehetőségek felismerése, tisztánlátás, hit stb. A bal agyfélteke munkája: részletek felismerése, szabály megértése, gyakorlatias gondolkodás… A különbség tehát nem faji, hanem csak arról van szó, hogy melyik agyfélteke uralja a másikat.” A mi gondolkodásunkban (következésképp beszédünkben is!) a rész csak az egész okán értelmes. De értelmes, hisz felsejlik benne az egész – gondoljunk csak az iménti igekötős válaszokra!

A nyugati agy mindenről begyűjti a részleteket. Ha valakinek például a cukorrépa bemutatása a feladata, először is bevisz laboratóriumi munkaasztalára egy jól fejlett példányt, lerajzolja vagy lefényképezi, megméri, felmetszi, kifőzi, lepárolja, kimutatja a hasznos- és salakanyagok arányát; közben mindent jegyzőkönyvez, grafikonokat készít, végül munkája eredménye egy vaskos, tényadatolt és jól illusztrált tanulmány lesz: A cukorrépa, mint olyan. Az imigyen „feldolgozott” cukorrépa aztán egy kukában köt ki, s ott rohad, míg el nem szállítják a szeméttelepre.

Mi viszont nem a részletek tárházát gyűjtjük, melyek majd valamikor összeállnak egésszé, hanem a teljességből indulunk ki! Mint ahogyan a bal agyféltekés gondolkodás fontossági sorrendjében náluk, mármint a nyugatiaknál, mindig elől áll az én, a most vagy a birtoklás kifejezője. Egy német (hozhatnék természetesen francia, svéd vagy ír példákat is) így mutatkozik be: Thomas Müller, vagyis az ego van elől, a család, ahonnan vétetett, hátrasoroltatik. A magyarnál ez fordítva van, előbb a hovatartozást, a családi köteléket hangoztatja, aztán jön csak az egyén: Kiss Miklós. Megjegyzem, ugyanígy van a japánoknál is! A dátumozással, az időjelzéssel hasonlóképpen járunk el. Míg a nyugati agy mindig a mából indul ki pl. 22. 01. 2017., a magyar fordítva gondolkodik: 2017. január 22-ét mond és ír.

Ugye, már érthető?

Összegzésképpen ismét Varga Csaba tanulmányából idézek egy már-már metaforisztikus részt: „… a magyar mindig a teljességből indul ki, mondhatni a magasból figyel, mindent látva, mint a sas, s onnan ereszkedik le az épp kívánt részletre. Minden egyes magyar szó is ilyen felépítésű, ez a gyökrendszer lényege. Vagyis mindent csak az egész részeként értelmez, nyelve erre vezeti rá. Ez teszi lehetővé, hogy távoli dolgok között is könnyen felismerje, felfedezze az összefüggéseket, mely egyébként is a jobb agyfélteke feladata. Ennek egyik gyakorlati gyümölcse az egyéni leleményesség.”

Emeljünk hát szót minél többen gyönyörű örökségünk, beszédünk védelme és megmentése érdekében, mert az utolsó órában vagyunk, s az is a vége felé jár!

Kodály tanár úr már 1937-ben megkongatta a vészharangot. Kevesen tudják róla, hogy a legkiválóbb beszédművelők egyike volt (eredeti végzettségére nézve magyar-német  szakos középiskolai tanár, s magyarból írta doktori disszertációját a Pázmány Péter Tudományegyetemen). Rádióbeszédeiben, írásaiban később is rendszeresen figyelmeztette az illetékeseket beszédünk romlására – felesége, Emma asszony gyakran feddte is ezért: Ne lőrinczézzen már annyit, Zoltán! Jajkiáltásai azonban mindenütt süket fülekre találtak. Tőle a képzeletbeli stafétabotot Péchy Blanka vette át.  Az 1960-ban létrehozott Kazinczy-díj alapítványa, később pedig a szintén a nevéhez fűződő Beszélni nehéz mozgalom, majd az 1973 őszén indult Édes anyanyelvünk nyelvhasználati verseny mind-mind értékes, máig nagyszerű kezdeményezés!  Neves szakemberek – Lőrincze Lajos, Benczédi József, Deme László, Wacha Imre, Montágh Imre – továbbá általános és középiskolai tanárok egész sora volt robotosa eddig is a magyar beszéd ügyének, de amíg nem kerül vissza kötelező tanítása az intézményes oktatás keretei közé, addig átütő sikert nem érhetünk el!

  *Kodály Zoltán: Visszatekintés 1-3. (szerkesztette: Bónis Ferenc). Argumentum Kiadó, Budapest 2007.

**Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása (fordította: Imre Kálmán). Ősi Örökségünk Alapítvány, Budapest 2000. (A mű eredeti címe és kiadója: Geographical Development of European Languages. Peter Lang Publishing Inc. New York. 1988

***https://internetfigyelo.wordpress.com/2010/10/22/varga-csaba-a-magyar-esz/

                                                                                                                                              2017.