Szeretem hallgatni a himnuszokat, válogatott mérkőzések előtt, vagy amikor a győztesek tiszteletére felvonják a zászlót. Mindig van benne valami felemelő. Már maga a zene, az ének is sok mindent elárul, s különösen az emberek közbeni viselkedése. Ötéves múltam, mikor édesapám, aki nagy focikedvelő volt, magával vitt a Népstadionba, az Aranycsapat egyik mérkőzésére. Jól emlékszem, mikor nemzeti imádságunkat énekeltük (akkorra már én is tudtam!), szinte egyszerre lélegzett a sokezernyi néző, s a pályán, mint a feszület, úgy állt Öcsi, Kocka meg a többiek. Először az amerikaiaktól láttam, hogy szinte átszellemülve, szívre tett kézzel éneklik himnuszukat. Mennyire kifejezi mindez egy nép, egy nemzet lelkületét!
December elsején, a román egyesülés napján, csatornáról-csatornára kapcsolgatva elképedve látom, hogy egyik dicső megemlékezésen sem éneklik himnuszukat, s még a pópák is kottából olvassák. Az már máskor is feltűnt, Erdélyben járva, hogy az ünnepségek kezdetekor jól kihangosítják, a jónép meg állva, olykor – különösen nemzetközi mérkőzéseken – szotyolázva vagy tökmagokat köpködve hallgatja. Á, még a szövegét sem tudják! – adja magyarázatát éppen nálam vendégeskedő partiumi barátom. Az öregebbek még abban is bizonytalanok, hogy melyik himnusz van éppen érvényben. A magyarokra persze orrolnak, hogy nem éneklik az aktuális államit, bezzeg Csíksomlyón, a nyeregben, csak úgy zeng sok százezer atyánkfia ajakán a Székely Himnusz. De miért is énekeljék magyarjaink, mikor nem róluk szó, sőt: kifejezetten ellenük, ellenünk? ,Románia jelenlegi hivatalos himnuszának, mely sorrendben immár a hatodik (a Győzelmi induló, az Éljen a király!, az Összetört bilincsek, az Éltetünk Románia és a Három szín után) első két versszaka így szól magyarul: „Ébredj, román, ébredj halotti álmodból, / Melybe süllyesztettek barbár zsarnokok! / Most vagy soha, teremts magadnak eljövendő sorsot, / Melynek kegyetlen ellenséged is meghajolni fog! // Most vagy soha, bizonyítsd be a világnak, / Hogy még folyik római vér ereidben, / És hogy szívünkben még őrzünk büszkén egy nevet, / Csaták győztesét, egy nevet: Traianus!”
De kik lehetnek azok a barbár zsarnokok, vagy ki is az a kegyetlen ellenség? A „Nézzétek, ti dicső árnyak: Mihály, István, Mátyás király” kezdetű harmadik versszak ugyan nincs repertoáron, de engem furdal a kíváncsiság, hogy nem az Igazságosról van-e szó benne? Több mint beszédes, hogy a dalt (szöveg: Andrei Muresanu, zene: Anton Pann), Visszhang címen az 1848-as forradalom alatt publikálták először, s Ébredj fel, ó, román!-néven azonnal a nemzeti mozgalom legnépszerűbb dala lett. A történelemben kevésbé jártasak kedvéért: a magyarellenes nemzeti mozgalomé! Hát ezért nem éneklik, énekelték a mieink, s különösen nem december 1-én, a román egyesülés napja országos rendezvényein.
Mi magyarok maradunk, immár másfélszáz éve rendületlenül Kölcsey Ferenc Himnusza mellett, melyet Erkel Ferenc zenésített meg, s nemcsak azért, mert ez összetartozásunk legfontosabb jelképe, s bárhol mondjuk vagy énekeljük, mindnyájan a Hazára gondolunk, érte imádkozunk. Ez a himnusz nem éltet császárt vagy királyt, nem szólít fegyverbe, nem hirdet véres bosszút, még csak nem is pattogó harci induló, hanem fohász a magyarok Istenéhez.
Ebben (is) különbözünk minden más nemzettől.
(Megjelent a Magyar Hírlap 2018. évi december 7-i számában)
