Közeleg Tamási Áron halálának ötvenedik évfordulója. Budapesten hunyt el 1966. május 26-án (született Farkaslakán, 1897. szeptember 20-án).
Nem szándékom Tamási életét és munkásságát méltatni, azt megteszik az irodalomtörténészek, csupán pár személyes emléket szeretnék idézni, életre szóló, meghatározó élményeket.
Már igen korán megkedveltem műveit! A túloldali Szatmárban, partiumi nagyszülőknél nyaralva végigolvastam a kicsiny, de gondosan összeválogatott családi könyvtár valamennyi halinakötéses könyvét, az egykori Erdélyi Szépmíves Céh kiadványait. Akkor kerültem közelebbi ismeretségbe Tamásival, Nyírő Józseffel majd Wass Alberttel is. Kamaszkorom meghatározó olvasmánya az Ábel-trilógia, Nyírőtől a Madéfalvi veszedelem, az Uz Bence meg Wass Albert Tizenhárom almafája. Utóbbi szerzők – mennyit szapulják őket még most is bizonyos irodalmi körök! – hazafiságra, öntudatos magyarságra neveltek, s nem mellesleg olvasóvá, könyv- és irodalomkedvelővé.
Tamási Áronnal tizenhárom évesen kötöttem igazán szoros barátságot, azon a nyáron olvastam el ugyanis először Hazai tükör című regényét. 1953-ban írta, s rákövetkező évben e művéért kapott Kossuth-díjat. Ma úgy mondanánk, hogy műfaja történelmi ifjúsági regény – mégpedig a legjavából. Visszaröpíti az olvasót a múltba (1832-53 között játszódik a cselekmény), Székelyföldre, az Ojtozi szoros alá, Bereck mezővárosába. Egy fiúgyermek felnőtté válásának folyamatát követhetjük nyomon, öntudatra ébredésének, személyisége formálódásának katartikus pillanatait élhetjük át, s Tamási lebilincselő előadásában Madár Vincével együtt mi is belesodródhatunk a ’48-49-es szabadságharc erdélyi eseményeibe.
Később aztán majd minden könyvét elolvastam, s különösen megragadtak „tündéri realizmussal” írott színművei. Első nagyobb amatőr színházi rendezésem is természetesen Tamási-darab volt Püspökladányban: az Énekes madár első felvonása.
Farkaslakán 1966-ban jártam először, közvetlenül temetése után, s később szinte minden évben elzarándokoltam a „bajlátott szülőföldre”. Volt, hogy öccse, Gáspár bácsi engedélyével a szülői ház pajtájában éjszakázhattam, másnap meg az udvaron, egy lóca végén, székelyharisnyásan, fél térdre ereszkedve dedikálta nekem Vadon nőtt gyöngyvirág című kötetét. S ott voltam ’72-ben is, mikor már Áron bátyó síremlékét faragták Szervátiuszék. A „tonnás hegyibeszédet” – ahogyan az emlékművet Sütő András becézte – végül a nagy székely író születésének 75. évfordulóján avatták fel. Az elmúlt 44 év változásait talán jól érzékeltetik a mellékelt fényképek…
Az utóbbi időkben már évente kétszer is felkeresem sírját, tavasszal és késő ősszel, meg-megszakítva a kényszerű parajdi kúratúrát. Szívem–lelkem örül ilyenkor, mert mindig koszorúk, virágcsokrok borítják a hantot, s nemzetiszínű szalagok sokaságát lobogtatja kedves hegye, a Gordon felől fúvó szél. Odafönt a tetőn pedig hatalmas, rozsdamentes acélból készült, kilátóként is használt Jézus-szobor vigyázza a tájat, s őrzi Tamási Áron álmát.
